Vigyázat, spoiler! A válasz a feltett kérdésre egyáltalán nem vagylagos, versengés és kooperáció akár együttesen is jelen lehet. Mérő László, az ELTE Pszichológiai Intézetének tanára előadásában a játékelmélet segítségével mutatott rá összefüggésekre, a játék ugyanis remek modellként szolgálhat fontos kérdésekben, és akár munkahelyi helyzetekben is.
Valószínűleg mindenki ismer olyan helyzeteket, amelyek tisztán kooperatívnak tűnnek. Ilyen eset például, amikor két fél elveszíti egymást a tömegben és aztán elkezdik keresni a másik félt. Együtt kell működniük ahhoz, hogy megtalálják egymást, matematikailag azonban sokkal nagyobb valószínűsége van, hogy egymásra találnak, ha az egyik fél egy helyben marad. A két fél közti szimmetriát ilyenkor fel kell rúgni.
Amerikában ezt a gyerekek már az iskolában megtanulják, ahol több feladatot is közösen kell megoldaniuk, úgy, hogy muszáj mindig egy főnököt választani, aki helyén kezeli a szituációt. Ennek egyik speciális formája lehet az arbitrátor, vagyis egy bíró választása, aki nehéz vitákban döntést hozhat. Pénzügyi tárgyalás alkalmával gyakran előfordul például, hogy a két fél megpróbál győzni egymás felett, aminek az eredményeként aztán képtelenek megegyezni. Ilyenkor a választott bíró lehetőséget ad egy utolsó ajánlatra mindkét fél részéről, amelyek közül az egyik fölött ítél. Ennek köszönhetően pedig a felek hirtelen olyan ajánlatot tesznek, amely mindkettőjük számára igazságos, akárhogy is dönt a bíró. A kompromisszum létrehozásának legjobb eredménye tehát néha furcsamód épp az, ha kizárjuk a kompromisszumot.
Nehéz helyzetek megoldásában ugyanakkor fontos lehet a gondolatok szinkronizálása is: kell egy olyan személy, aki képes hangosan kimondani azt, amit már mindenki tud. Ők azok, akikből jó főnök lehet, mert képesek egy irányba mozdítani a csapatot.
Mérő László emellett rámutatott egy nagyon fontos téveszmére is: a versengés nem zárja ki a kooperációt, mi több, sok esetben az ellentétes érdekek jelenléte javíthatja is az esélyeket. Képzeljünk el például egy halódó kisvárosi kávéházat, amivel szemben létesül egy másik kávéház. Az első gondolata mindenkinek az, hogy mindkettő majd csődbe megy, a helyzet mégsem ez. Hirtelen mindegyik emberekkel telik meg, a két fél tulajdonképpen inspirálja egymást és mindkettő képes tovább vinni a vállalkozását.
A konkurencia tehát egyáltalán nem ördögtől való, a hazai kultúrában azonban hajlamosak vagyunk az ellenfélre feltétlenül legyőzendő ellenségként tekinteni. Pedig sokkal hasznosabb lenne, ha az amerikai és japán modell szerint tudnánk gondolkodni, amelyek úgy vélik, hogy az ellenfél alkalmas arra, hogy rávilágítson a gyenge pontjainkra. Vagy éppen mérceként szolgál, aminek segítségével bemérhetem magam és megtalálhatom a helyem a világban. Sőt, a versengés és a kooperáció így akár egyszerre is megjelenhet, mint az amerikai fociban, ahol a tagok egyszerre működnek együtt egymással, miközben a kispadon ülőkkel versenyeznek is.
