A szeretet a legnagyobb dolog a világon. Az ember lényege a szeretet, olykor ezért hal bele a hiányába. Belehal, ha nem szeretik és abba is, ha nem szerethet. És mégis ellene mondunk a szellemi-lelki-testi gyógyítási kísérleteknek, mert nincs bennünk (elég) szeretet; azaz emberség. S minden egyébbel megpróbálkozunk, hogy elfedjük ezt a nagy sebünket.
Bólogatunk a globális feledékenység s feledtetés politikai nagymestereinek, a hazugság és a porhintés szórakoztató himpelléreinek, csak semmi komolyság, semmi bántó él és semmi pontosság a látleletekben, aludjatok gyerekek a selyempárnákon, hancúrozzatok kedvetekre, „Enjoy!”, élvezzetek a huszonnégy órás szeánszon, nem baj, ha nem vagytok jelen, telefonra tapadva rázzátok magatokat, nem számít. Minden mindegy, csak bámuljatok bele önfeledten a villogó, émelyítő Semmibe. Írhatsz, kutathatsz, jósolhatsz, kipötyögtetheted titkaidat a „Világmindenség” nevű számítógép klaviatúráján, vetemedhetsz még arra is, hogy elosztod vagyonodat a szegények között, felgyújthatod benzinnel lelocsolt tested tiltakozásul, ha szeretet nincs benned, semmi az.
Mert a szeretet olyan, hogy „soha el nem múlik”. A prófétálás megszűnik, a nyelvek elhallgatnak, a tudomány elenyészik. Tudásunk akkor is csak töredékes.
Egymás sarkába lépnek a világ újsütetű, irgalmatlan nagyjai, megittasodva önmaguktól, korlátozatlan ingereiktől és lehetőségeiktől. A szeretetnek nincsenek lehetőségei, mert az egyetlen valóság. A hatalmasok elterpeszkednek a kicsik, a nincstelenek, a javaiktól megfosztottak tömegén.
Hogy a szeretet élet, nem csak a szent írások jelentik ki, hanem a lassan már számba sem vehető világesemények is ezt sugallják. A Karácsony nemcsak a lényege okán szent, hanem a stílusa is az. Az ember gyötrő kérdéseire, magának az embernek a kérdésességére, elfajult bajaira egészen más választ ad: nem valami modern vezérlőterembe irányít bennünket, hanem egy szegényes barlanghoz vezet, a jászolhoz. Nem egy univerzális terminátorra bízza a világot, hanem egy újszülöttre.
