A Szent Anna-kápolna csendjében beszélgetünk Nándi atyával, aki hosszú és nehéz út után mondhatott igent a papi hivatásra. Tizennégy évesen érezte először a hívást, de családja mellett maradt, és csak édesanyja temetése után jelentkezett papnövendéknek. Arról kérdeztük, hogyan vezetett az útja a hitoktatástól a papságig, és mit jelent számára ma a szolgálat.
Mikor jelent meg benned a papi hivatás gondolata?
14 éves koromban, kilencedikes gimnazistaként. Adventben imádkoztunk papi és szerzetesi hivatásokért, és furcsa érzésem volt: én ezért imádkozom, közben pedig ellenállok neki.
Fél évig nem mondtam senkinek. Később édesanyámnak, majd Alberi atyának, az akkori zirci káplánnak beszéltem róla. Ő azt tanácsolta, hogy továbbra se mondjam el másoknak, nehogy külső elvárások befolyásolják a döntésemet.
Miért nem mentél akkor szemináriumba?
Édesanyám már folyamatos segítségre szorult. A szeminárium bentlakásos képzés, én pedig nem tudtam otthon hagyni őt. Ezért hittanár lettem.
2008 és 2014 között Veszprémben tanultam, közben pedig hitoktatóként dolgoztam Gyulafirátóton, Szápáron és Bakonynánán. Hittantáborokat szerveztem, amelyek néhány év alatt százfősre nőttek.
2016-ban már öt turnusban táboroztattunk három plébánián. Mellette édesanyám beteg volt. Este tízkor hazamentem, hajnalban főztem és készültem, majd reggel mentem vissza a gyerekekhez. Nagyon kifáradtam.
Uram, mutasd meg, hogyan tovább!
Mikor kaptál választ arra, hogy mi legyen a következő lépés?
2016 augusztusában egy horvátországi zarándoklaton kértem az Úristent, hogy mutassa meg, hogyan tovább. Az egyházi szolgálatból engedjek, vagy az otthoni dolgokból?
Nem kaptam azonnal választ. Két nappal később, Nagyboldogasszony ünnepén, a zirci búcsún, a bazilikában jött meg: foglalkozzak a családomban.
Akkor még nem értettem pontosan, mit jelent. Később vált világossá. 2020-ban értettem meg, miért kellett foglalkoznom a családommal.
2020. február 12-én meghalt a bátyám szívinfarktusban. Hátrahagyott egy három és fél éves kislányt, felesége pedig a második gyermekükkel volt várandós.
Édesanyám fekvőbeteg volt, édesapám a bátyám temetése után egy héttel szívinfarktust kapott, súlyosan demens lett. A nagymamám 95 éves volt.
Akkor megértettem, mit jelent, hogy foglalkozzak a családomban. Mindent félre kellett tenni.
A Covid alatt otthon ápoltam édesanyámat, miközben online dolgoztam. Hitoktatási koordinátor lettem, így nem kellett abbahagynom az egyházi szolgálatot. 2020-ban meghalt édesapám, 2023-ban a nagymamám, 2024. február 8-án pedig édesanyám is.
Mikor jött el az idő a papi hivatásra?
2024-ben értettem meg, miért adta az Úristen a hivatást húsz évvel korábban.
Húsz évig éreztem, hogy hív az Úr, de nem tudtam teljesen válaszolni. Édesanyám temetése után öt nappal jelentkeztem Érsek atyánál, és kértem, hogy vegyen fel a papnövendékek közé.
Szeptember 1-jétől Budapesten, a Központi Szemináriumban tanultam. Korábbi tanulmányaimat beszámították, így két év alatt el tudtam végezni a képzést. 2026. június 13-án diakónussá, szeptember 6-án pedig pappá szenteltek.
Mi volt a legnehezebb áldozat, amit a hivatásodért hoztál?
A családalapítás. Mielőtt felismertem a hivatást, nagy családot szerettem volna, akár nyolc gyerekkel. Ezzel meg kellett küzdenem, hogy elfogadjam: nekem nem lesz saját családom.
Aztán a gondviselés által a bátyám gyermekei nagyon közel kerültek hozzám. Számomra majdnem olyanok, mintha a sajátjaim lennének. A karrierről való lemondás nem volt nehéz. Én erre is szolgálatként tekintek.
Mi volt a legvonzóbb a papi hivatásban?
A szolgálat. Az, hogy segíteni másoknak eljutni az örök életre.
A szolgálat vonzott a legjobban
Hitoktatóként is az evangelizációban dolgoztam, most azonban már a szentségeket is kiszolgáltathatom. Ez számomra óriási érték.
Nagy feladatot kaptál, a Padányi iskola lelkiigazgatója lettél. Hogyan látod, milyen szerepe van a hitnek az oktatásban?
Az iskolának evangelizációs szerepe van. Vannak diákok, akiket meg kell erősíteni a hitükben, másokat a közösség felé kell motiválni, és olyanok is vannak, akik távolról érkeznek az egyháztól.
A mi cselekedeteink révén fogják meglátni az Úristen szeretetét. Egészen apró dolgokban: hogy rájuk mosolygunk, köszönünk, segítünk, ha nehéz helyzetben vannak.
Milyen papokra van szüksége az egyháznak a 21. században?
Szent papokra. Olyanokra, akik az égre tekintenek, de két lábbal a földön járnak. Az Úristennel való kapcsolat az elsődleges. Nem lehet abból a korsóból önteni, amiben nincsen.
Fontos az is, hogy a pap jelen legyen, és kapcsolatot tudjon teremteni a rábízottakkal. Én ezért eszem a gyerekekkel együtt a menzán is.
A jelenlét és a rendelkezésre állás: hogy tudjanak jönni, beszélni, találkozni. Ez az, amit a papi szolgálatban fontosnak tartok.
