Kimerültség, nyomás, rohanás, hatalmas felelősségérzet, és mindenekelőtt félelem – így néz ki sok önálló és magányos anya mindennapja. Az, hogy újra és újra emlékeztetik őket arra, hogy „maguknak kell boldogulniuk”, további terhet jelent. Mit tehetünk ehelyett?
Van különbség az „önálló anya” és az „egyedülálló anya” között.
Az önálló anya azért vált el a partnerétől, mert számára fontos okok álltak fenn, de van egy férfi, aki legalább a szülői szerepben jól működik, és akivel lehet egyeztetni.
Ezzel szemben vannak olyan egyedülálló anyák, akiknek esetében a gyermek apja vagy soha nem volt jelen, vagy olyan férfi, akire egyszerűen nem lehet számítani. Főleg, ha olyan oldalakon játszik, mint a online casino Hungary, vagy ez.
Mivel mérhető érzelmi szinten egy önálló anya helyzete – egy nőé, akinek nincs teljes, vagy néha semmilyen támogatása a gyermeke apjától?
Az az érzelem, amely a leggyakrabban kíséri ezt a létformát, a félelem – nagyon különböző formákban. Félelem attól, hogy nem tud mindent biztosítani a gyermeknek, amire szüksége van, hogy képes-e megvédeni őt. Ez a félelem néha diagnosztizálható, általános szorongássá válik, máskor pedig az élet állandó nyugtalanságává.
Egyes esetekben nagyon konkrét, kimondott félelemről van szó: a nők például azt mondják, nagyon félnek attól a helyzettől, amikor történik velük valami, mert nem tudják, a gyermekük akkor kap-e segítséget a közeli hozzátartozóktól. Lesz-e egyáltalán valaki, aki foglalkozik vele?
Ez egy elképzelt félelem a segítség hiányáról. Még ha logikusan tudják is, hogy az apa ott van és elérhető, ez nem nyilvánvaló számukra. Amikor nap mint nap kisebb-nagyobb hanyagságokkal szembesülnek a volt partner részéről, az megerősíti bennük azt a hitet, hogy nem lehet rá számítani.
„Nem érek oda a munkából az iskolába a gyerekért – nincs kire számítanom; beteg vagyok – nincs kire számítanom; úgy érzem, már nem bírom – nincs kire számítanom.”
Nem ritkán egy ilyen anya vállán nyugszik minden: az anyagi kérdések, a mindennapi logisztika, az oltások, a különórák, és mindehhez még a hivatásbeli munka is. Ez olyan, mint egy mátrix – kimerültség, nyomás, rohanás, hatalmas felelősségérzet… Amikor ilyen mértékű a túlterheltség, a psziché félelemmel reagál.
Néha ez a félelem már fóbiává válik. Volt például egy páciensem, aki egyedül nevelte két kisgyermekét, és pánikosan félt attól, hogy meghal. Először attól rettegett, hogy megijeszti őket, másodszor pedig attól, hogy nem lesz senki, aki segítséget hívjon.
Egy ilyen nőnek az az érzése, hogy páncélnak kell lennie, robotként kell működnie, és nincs ideje gyengének lenni.
Akkor az egész gondosan felépített mindennap összeomlik, mert egyetlen ember erőfeszítésére épül. Teljes családokban – bár általában a nő vállát nyomja a teher – mégis könnyebb. Rosszul érzi magát, felhívja a partnerét, vagy a gyermek korábban elmehet a nagymamához a munkából. Egy egyedülálló anya számíthat néha a nagymama vagy egy barátnő segítségére, de ezt nem lehet összehasonlítani – ezek az emberek nincsenek beágyazva a mindennapjaiba, ráadásul saját életük, saját munkarendjük van, így ez teljesen más jellegű támogatás.
Ezért az önálló anyáknak és az egyedül nevelő anyáknak gyakran társuk az aggodalom.
