Érsek atya köszöntőjében hálával fordult mindazokhoz, akik a triduum és a búcsú napjai alatt segítették a közösség lelki készületét. Kiemelte: Árpád-házi Szent Margit ünnepe a szentségre szóló meghívás ünnepe – annak a bizonyossága, hogy Krisztus követése nem elvont eszmény, hanem olyan életforma, amelyet szentek és boldogok sora élt meg előttünk.
Különös ajándék: Boldog Bódi Mária Magdolna ereklyéje és az egyházmegyei „hála útja” Az ünnep egyházmegyei távlatot is kapott. Érsek atya felidézte: a búcsú napján hivatalosan és ünnepélyesen került kihelyezésre a plébánia számára adományozott Boldog Bódi Mária Magdolna-ereklye. Hangsúlyozta azt is, hogy e nap évfordulója annak a pillanatnak, amikor 15 évvel ezelőtt Márfi Gyula érsek atya ünnepélyesen meghirdette a boldoggá avatási eljárás egyházmegyei szakaszát – s ez a hűséges, sok éven át tartó munka vezetett el ahhoz a kegyelemhez, amelyet az egyházmegye a boldoggá avatás ünnepében élhetett meg.
A főpásztor úgy fogalmazott: éppen azért, hogy ezt az ajándékot ne „csak emlékként”, hanem lelkipásztori erőforrásként éljük meg, az egyházmegye templomaiban egységesen elhelyezésre kerül Boldog Bódi Mária Magdolna hivatalos képe, mellette pedig egy hálanapló.
A hálanapló célja kettős:
egyrészt, hogy összegyűjtse mindazokat a tapasztalatokat, amelyekben a hívek hálát adnak Istennek Magdi közbenjárását kérve és remélve; másrészt – az Egyház rendje szerint – hogy a későbbi időkben ezek a tanúságtételek a szentté avatási eljárásban is segítséget jelenthessenek.
Érsek atya emlékeztetett: a boldoggá avatás állomás, amely a szentté avatás felé mutat, és a hála bejegyzései nemcsak személyes emlékek, hanem a szentek közösségébe ágyazott tanúságtételek: „Szentek örökösei vagyunk” – és a szentek élete mindig Krisztus önátadó szeretetéből nyeri erejét.
A búcsú evangéliuma a tíz szűz példabeszéde volt: Jézus arra hív, hogy belső készenléttel, „olajjal a lámpásban”, virrasztó hűséggel éljünk, mert az Úrral való találkozás óráját nem ismerjük.
Prédikációjában érsek atya elmondta: a tíz szűzről szóló példabeszéd az ősegyház számára is meghatározó volt, mert egyszerre tárja fel Isten országának természetét és azoknak a magatartását, akik Krisztushoz tartoznak. A példabeszédben ott van a meghívás méltósága és a kiválasztottság, az ünnepre szóló hívás – mert az életünk „ünnep az Istenben”. A cselekvő felelősség: a jó cselekedet „nem adható kölcsön”, mindenki a saját életével felel és a virrasztás lelkülete: az éber figyelem, amely Krisztus jelenlétében tartja a szívet.
Árpád-házi Szent Margit életében mindez szinte „kézzelfoghatóan” megmutatkozik: a szentségre törekvés, a legegyszerűbb szolgálatok vállalása, az imádság és engesztelés, a béke munkálása – mind az Istenhez tartozásból fakad. Érsek atya kiemelte: Margit történetében a kiválasztás kezdetben szülői döntés volt, de amikor személyes felelősséggel élhette meg hivatását, tudatosan és hűségesen vállalta az engesztelést népéért és nemzetéért.
A homília egyik különösen erős szála az volt, ahogyan érsek atya egymás mellé állította a hit nagy tanúit. Felidézte: Mindszenty József veszprémi püspök tudatosan választotta címerébe Árpád-házi Szent Margit alakját, mert a szentségre törekvés, a béke és az engesztelés lelkületét akarta erősíteni az egyházmegyében. „Életszentségre kaptuk a meghívást” – idézte fel a főpásztor Mindszenty gondolatát, hozzátéve: Veszprém szentek földje, Pannonia Sacra.
És innen nyitott át Boldog Bódi Mária Magdolna felé. Érsek atya megjegyezte: sok mindenről nincsenek pontos adataink, de Magdi életútjából világosan látszik, hogy az egyházmegye lelkipásztori gondoskodása – a szegényekről való figyelem, a közösségek szervezése, a hitre nevelés – olyan közeg volt, amelyből Magdi küldetése táplálkozhatott. A főpásztor felidézte azt a megrendítően szép képet is, amikor Magdi 1944 decemberében, a háború közelségében, a félelem és bizonytalanság sűrűjében is ünnepet szervezett: azért, hogy az emberek ne veszítsék el az erőt, ne mondjanak le a szentség vágyáról, és ne feledkezzenek meg a rászorulókról.
Magdi életében a szentségre törekvés nem „dísz” volt, hanem konkrét valóság: a szegények iránti szeretet, apostoli lelkület, és végül az a hűség, amely a tisztasági fogadalomhoz való ragaszkodásban is megmutatkozott – egészen az életáldozatig. Érsek atya így rajzolta meg előttünk a hit élő tradícióját: Krisztus önátadása „átadja magát” a szentek életében – és a szentek példája jövőt ad a közösségnek. Nem múltba nézés, hanem jövőépítés.
A homília záró gondolatai a búcsú lényegére mutattak rá: nemcsak hálát adunk a példáért és közbenjárásért, hanem bátor elhatározást teszünk a jövőre. Érsek atya arra buzdított, hogy ne engedjük el egymás kezét, vállaljuk a béketeremtést és az engesztelést, és virrasztó lelkülettel éljünk, hogy jó döntéseket tudjunk hozni: a meghívásunk isteni, az előttünk járók példája pedig megtartó erő.
A kép, a mosoly és a hálanapló: tanúságtétel csendben.
A szentmise végéhez közeledve Tornavölgyi Krisztián érseki irodaigazgató, esperes, plébános emlékeztetett: ezen a napon egyházmegyénk minden templomában kihelyezik Boldog Bódi Mária Magdolna képét, amely – ahogyan fogalmazott – Magdi mosolyán keresztül az „Isten Bárányának” mosolyára is emlékeztethet: arra a Krisztusra, aki elveszi a világ bűneit és hazavezet az Atyához.
A kép mellett elhelyezett hálanapló pedig a hála és a tanúságtétel csendes eszköze: lehetőség arra, hogy leírjuk, milyen ajándékokat kaptunk, mit szeretnénk eltanulni Magditól, miben kérjük közbenjárását Krisztus követésében – és hogy egymás bejegyzései által is erősödjünk a közös úton.
A liturgia végén a közösség – érsek atyával együtt – a templom bejáratához vonult, ahol ünnepélyesen elhelyezték Boldog Bódi Mária Magdolna képét és a hálanaplót.
Szent Margit ereklyéje és Mindszenty ígérete: a hűség története.
A záró részben elhangzott Árpád-házi Szent Margit ereklyéjének veszprémi története is, amely különösen szépen kapcsolja össze a templom, a plébánia és a főpásztorok életét. Felidézték: Mindszenty József veszprémi püspök 1944. december 3-án, a nyilas fogság idején – a veszprémi rendőrség fogházában – alapította meg a veszprémi Árpád-házi Szent Margit plébániát. Később, esztergomi érsekként sem feledkezett meg ígéretéről: 1946. január 25-én a püspöki palotában adta át a Szent Margit-ereklyét Szemes József atyának, majd 1946 tavaszán a hívek nagy sokasága kísérte át az ereklyét a Margit-templomba.
A történet azt üzeni: a hitben tett ígéret, a pásztori hűség és a szentek tisztelete tartást ad még a legnehezebb időkben is.
A záró áldás előtt érsek atya Mindszenty jelmondatát idézte: Pannonia Sacra – Veszprém szentek földje. Hozzátette: a szentség vágya a Krisztushoz tartozásunkból fakad, és nem mondhatunk le róla. „A jövő szentjei itt ülnek” – szülők, gyermekek, házastársak, nagyszülők: mindannyian meghívást kaptunk arra, hogy egymást erősítsük a szentségre törekvésben.
A búcsúi ünnep így egyszerre hálaadás és küldetés: Margit példája, Mindszenty bátor hite és Magdi derűs, áldozatos tanúságtétele arra hív, hogy Krisztusban építsük a jövőt – és a templomokban kihelyezett kép és hálanapló segítsen abban, hogy ez a kegyelem ne „elmúló ünnep”, hanem mindennap formáló, közösséget erősítő valóság legyen.
