A színészcsaládi háttér miatt a művészet közel volt hozzá, mégsem volt magától értetődő, hogy ő maga is a színpadra kerül. Gyermekként inkább csendes, szemüveges, háttérben meghúzódó alkat volt, akiről senki sem feltételezte, hogy egyszer majd a közönséggel való kapcsolat lesz az élete. „Én voltam az a gyerek, akire az ember ránéz, és azt mondja: ebből biztos nem lesz előadóművész” – idézte fel nevetve. A fordulópont azonban nagyon korán és nagyon erősen érkezett meg.
Tizenkét éves volt, amikor részt vett egy iskolai énekversenyen, és a színpadra lépve olyan élmény érte, amely egész további életét meghatározta. „Amikor felálltam a dobogóra, és belenéztem a nézők arcába, valami megfordult bennem. Azt éreztem: ide tartozom. Ez az én világom.”
E ponttól kezdve már nem volt kérdés, milyen irányba haladjon. Jött a drámatagozatos gimnázium, majd a Színház- és Filmművészeti Főiskola, amelyre akkoriban több száz jelentkező közül kerülhetett be az ember.
Kautzky Armand számára a színészet soha nem munka volt, hanem hivatás. „Ez nem arról szól, hogy az ember mit csinál. Hanem arról, hogy miért csinálja.” Ez a gondolkodás pedig végigkísérte pályáján, legyen szó színpadi szerepről, operett főhősről vagy épp klasszikus filmek világhírű színészeinek magyar hangjáról.
Kautzky Armand határozottan elutasítja a „szinkronszínész” címkéjét. Szerinte a szinkron ugyanúgy része a színészi hivatásnak, mint a színház vagy a film. „Nem létezik külön szakmaként. Van a színészet, és annak vannak különböző területei. A szinkron ugyanúgy műfaj, mint a rádiójáték vagy a hangoskönyv.”
A rendszerváltás előtti időket felidézve elmondta, a Pannónia Filmstúdió olyan minőségi központ volt, amelynek világszínvonalú szinkronjai legendássá váltak. Ma e szakma teljesen más mederben folyik. a felgyorsult gyártás, a rövid határidők és az állandó elérhetőség igénye új típusú „szinkronszínészeket” szült. „Ez nem baj, nem is kritika. Egyszerűen tény. Ők azok, akik kizárólag ebből élnek, mert a tempó ezt kívánja.”
Kautzky számára a szakma egyik legnagyobb mai kihívása a színházi beszéd, a hangképzés és a kommunikáció háttérbe szorulása. Régen természetes volt, hogy a színész nemcsak érthetően, hanem tisztán és zeneien beszélt a színpadon. „Ma már sok helyen nem követelmény, hogy a nézőtéren üljenek. Mintha maga az előadás önmagáért történne, nem a közönségért.”
Ez szerinte veszélyes irány. A színház lényege ugyanis a kapcsolat, a hatás, a közvetítés. Ha az érthetőség eltűnik, az élmény is sérül. A közönség mindenek felett áll – ezt a gondolatot tartja szakmai alapnak.
Armand legnagyobb büszkesége – gyermekein kívül – a pályája sokszínűsége. Közel négy évtized alatt szinte minden műfajban megfordult, és mindenhol olyan produkciókban vett részt, amelyek külön fejezetet jelentenek életművében. Vezetett rádióműsorokat, tévémagazinokat, koncertek és gálák házigazdája volt; játszott operettben, prózában, musicalben és operában, és természetesen a szinkronban is meghatározó hang lett.
A beszélgetés egyik legszórakoztatóbb része volt, amikor arról beszélt, miként látja a különböző „színésztípusokat”. Vannak, akik karakterben mindig ugyanazt hozzák – ilyen volt Alain Delon vagy Clint Eastwood –, és vannak a „belebújósak”, akik teljes átalakulással jelenítik meg szerepeiket. Kautzky szerint Anthony Hopkins a tökéletes példa erre.
„Én inkább az utóbbihoz tartozom. Mindig a lélek érdekel, az, hogy mi hajtja a karaktert. A külső csak a felszín.” Fiatalon természetesen a „királyfiszerepek” találták meg – alkatánál fogva –, de mindig többre vágyott, mélyebb, összetettebb figurákra.
A kérdésre, hogy melyik szerep állt hozzá a legközelebb, mosolyogva válaszolt: „Ez olyan, mint megkérdezni, melyik gyermek a kedvenced. Mind másért fontos.” Ennek ellenére akadnak mérföldkövek. Kiemelte a Macskák című musicalt, amelyet fiatalon, elképesztő energiával játszott több mint nyolcszáz alkalommal. Külföldi turnék, teltházas előadások, nyári szegedi éjszakák – egy korszak színházi csúcspontja volt számára. De emlékezetesek számára a nagy drámai szerepek, a Shakespeare-alakítások és azok a produkciók is, amelyekben saját korlátait léphette át.
