Halálának tizennyolcadik évfordulóján emlékeztek Zámbó Istvánra, munkásságáról Fogarasi Istvánné Zsóka ének-zene tanár mesélt. A közös történeteket együtt elevenítették fel a megemlékezők, és természetesen az éneklés sem maradhatott el. Az A csitári hegyek alatt című népdal kellően megalapozta a meghitt hangulatot, a végén Kodály Esti dala is felcsendült.
Zámbó István (1932–2007) karnagy, zenepedagógus és közösségszervező Veszprém zenei életének egyik legjelentősebb személyisége volt. Életét és munkásságát a város és a közösség szolgálatának szentelte, neve összeforrt a veszprémi kóruskultúra, zenekari élet és a magyar zenei hagyományok megújításával.
1932. április 6-án született Székesfehérváron. Szülei válása után édesanyjával Veszprémbe költözött, amelyet élete végéig otthonának tekintett. Elemi iskoláit a Szent Anna-iskolában kezdte, majd 1942-ben a veszprémi piarista gimnázium diákja lett, ahol 1950-ben érettségizett. Már diákként aktívan részt vett a regöscserkész-, néptánc- és kórusmozgalomban, valamint vezető szerepet vállalt közösségi életben. Zenei pályára készült, és Lukin László biztatására jelentkezett a budapesti Zeneakadémiára, ahol Vásárhelyi Zoltán osztályában tanult, többek között Ligeti György és Gárdonyi Zoltán tanítványaként. 1956-ban diplomázott középiskolai énektanár–karvezető szakon. Friss diplomásként 1956 nyarán hazatért Veszprémbe, ahol még abban az évben megszervezte Veszprém Város Ének- és Zenekarát. A forradalom utáni megtorlások miatt munkáját hamar megszakították, de 1957-től újraszervezte az együttest. Közösségépítő tehetsége és kitartása révén az énekkar és a zenekar rövid idő alatt országos, majd nemzetközi elismertséget szerzett.
1961-től külön úton működött a Veszprém Város Vegyeskara és a Veszprémi Szimfonikus Zenekar, amelyeket Zámbó közel három évtizeden át vezetett. Kórusával több száz művet adott elő, a reneszánsztól a kortárs zenéig. A zenekar élén úttörő szerepet vállalt a megyei koncerthálózat kiépítésében, és elindította az Országos Kamarazenekari Fesztiválokat (1965), amelyek Veszprémet a kortárs magyar zene egyik központjává tették. Az énekkar nemzetközi sikerei, köztük az arezzói (1965) és llangolleni (1976) szereplések, Európa kulturális térképére is felhelyezték a várost.
Karnagyi munkájában a legmagasabb művészi igényességet képviselte. Fellépései során következetesen a tökéletességre törekedett, mindvégig elkerülve a politikai befolyásokat és személyes hiúságot.
1976-ban meghívták a budapesti Zeneakadémiára docensként, majd 1981-ben kinevezték a Honvéd Férfikar vezető karnagyának. Ezzel 1982-ben Budapestre költözött, ahol 1990-ig irányította az együttest. Vendégkarmesterként a Magyar Rádió Énekkarával is rendszeresen fellépett.
Kapcsolata Veszprémmel azonban nem szakadt meg: 1990-ben visszatért, és öt éven át a frissen alapított Zeneművészeti Szakközépiskola igazgatója volt. Később a Padányi Biró Márton Katolikus Gimnázium énekkarát is több mint egy évtizeden át vezette. Országszerte dolgozott más együttesekkel is, többek között a Szolnoki Kodály Kórussal és a budapesti Sik Sándor Piarista Kamarakórussal.
Zámbó munkásságát számos díjjal ismerték el: Liszt-díj (1967), Érdemes Művész (1981), Veszprém díszpolgára (2002), valamint a Magyar Kultúra Lovagja (2002) címet is megkapta. 1973 és 1981 között a Magyar Zeneművészek Szövetségének elnökségi tagja volt.
Haláláig aktívan dolgozott. 2007. szeptember 16-án hunyt el Budapesten, hamvait kívánsága szerint Veszprémben helyezték nyugalomra.
