A hőségriadóban nem szokatlan dolog, hogy valamely embertársunk rosszul lesz. Ilyenkor valamennyiünkben megmozdul a jó szándék, segíteni akarunk rajta. A mai napon szerencsémre egészségesen jöttem ki a Veszprém megyei kórházból, majd észrevettem, hogy egy gipszes lábú lány összeesik. Egy fiatal fiú rögtön odament, tárcsázta a 104-et, a lány hozzátartozója berohant az épületbe segítségért, merthogy a mentősök nem jöttek.
Egy átlagember azt gondolná, a mentő azonnal indul, hogy ellássa a bajba jutottakat. Esetünkben a segítségnyújtást elhárították, így joggal forrongtam magamban. A kórházhoz közel, miért nem akarják ellátni feladataikat? Miért kell az épületben egészségügyi dolgozó után kutatni, hogy a kinn fekvőn segítsenek? Egy laikus nem tudja megállapítani, vajon epilepsziás, cukorkómás vagy egyéb más betegségben szenvedő esett-e össze.
Talán nem megfelelő formáját választottam az okok keresésének, de bizony megkérdeztem a segélyhívó szám egyik segítőkész diszpécserét, ugyan milyen távol kell lennie az embernek a kórháztól, hogy riasszák érte a mentősöket?
Kevesen tudja, hogy Veszprémben a mentőállomás közel 1,2 kilométerre található a kórház épületétől, így hamarabb érkezhet a segítség az intézményből, minthogy az Almádi útról beértek volna autóval. A diszpécser arról is tájékoztatott, hogy visszautasításról nem volt szó, csupán mérlegelték a helyzetet, és gyorsabbnak vélték, ha az ottani dolgozók látják el a lányt.
A történet végéből csupán annyit tudok, hogy amíg a hozzátartozó segítséget keresett, a gipszes beteg kezdett magához térni. Így remélhetőleg csak vérnyomásprobléma vagy a meleg volt a hibás. A segélyhívónál is megfelelően jártak el. Hogy miért maradt bennem mégis tüske? A megyei kórházba lépve előbb találkozhatunk portással, gyógyszertárral, szemészeti és gyógyászati-segédeszköz boltokkal, mint orvossal. Akkor most milyen hamar találunk rá a megfelelő orvosra? Ez már elgondolkodtató.
