Sziránszki – aki több mint húsz éve foglalkozik hagyományőrzéssel, a népvándorlás, illetve azon belül a zene és a hitvilág kérdéseivel – még 2015-ben kapott meghívást a Magyar Turán Alapítványtól, hogy vegyen részt a TÜRKSOY világtalálkozóján. Ez egy nemzetközi török kulturális szervezet, melynek tagjai olyan országok, ahol jellemzően nagy a török ajkú népesség száma, illetve a török nyelvcsaládba tartozó nyelveket beszélik.
Sziránszki múzeumi előadásán ezt az utazást idézte fel, mely nem szűkölködött kalandokban – már amennyiben kalandnak tekintjük, hogy egy városnézésre jószerivel úgy kell kiszökni. Türkmenisztán ugyanis a Szovjetunió összeomlása után a legautokratább állam hírnevét szerezte meg, és való igaz, hogy demokráciájuk finoman szólva is irányított: mindenhol a nagyvezír képmása látható, a magyar társaság útleveleit pedig kapásból elvették érkezéskor és távozásig maguknál tartották a határőrök, mondván náluk jobb helyük lesz. Ez aztán nem könnyítette meg az országban való utazgatást, ahogy a 8 órától érvénybe lépő kijárási tilalom sem, pedig a csapat szeretett volna a fővároson, Aʂgabaton túl is körbenézni. Tegyük hozzá, az ország lakói 2017-ig ingyen jutottak hozzá a földgázhoz, a vízhez és villanyhoz, valamint havi 100 liter benzint is ingyen biztosított nekik az állam – kérdés persze, érdemes-e mindezekért más jogokról lemondani.
Akhal teke lovak Asgabatban (Fotó: Amal Gurban via Unsplash)
Mindenesetre a csapat végül eljutott az Akhal-Teke Központba, mely egy rendkívül modern lóversenypálya, egy hatalmas komplexum a Kara-kum-sivatag közepén. Az akhal-teke Közép-Ázsia legismertebb lófajtája, mely egykor a sztyeppei nomád népek, így a még vándorló magyar törzsek lóállományának is jelentős részét képezte, és amelyeket gyakran vért izzadó mennyei lovakként is emlegetnek. Ennek oka, hogy az állatok bőre nagyon vékony, könnyen átütnek rajta az erek, sőt, amikor megerőltetik magukat, ezek az erek meg is dagadhatnak és elpattanhatnak, az izzadsággal keveredő vér látványa pedig azt az illúziót kelti, mintha vért izzadnának a lovak. Mivel főleg versenyzésre használják őket, sejthető, mennyire felfokozzák a hangulatot a vágtató paripák.
A sivatagban egyébként nemcsak a versenylovak érdekesek, de a tény is, hogy egykor itt haladt át az Ázsiát és a Földközi-tenger térségét összekötő úthálózat, a Selyemút. Ma már ennek gyakorlatilag nincs nyoma: itt-ott ugyan rejtőzik egy-egy elfeledett település, ragasztott-tapasztott épületekkel, alapvetően azonban nem sokan mocorognak itt – 6,5 négyzetkilométerenként lakik itt egy ember.
Találni helyette viszont néhány furcsa temetőt, ahol az ősi sírok mellett újszerű nyughelyek is vannak. A halmok körül kosfejekkel díszített kopjafák (mely állítólag a kos nemzedék jelképe); az elhunytak családtagjai nem gyakran hosszú kilométereket tesznek meg, hogy elhozzák ezeket a kopjafákat a Kopet-dag hegységből – számukra ez egy komoly zarándoklat, ami megtisztulást hoz élőnek és holtnak egyaránt.
A múzeum vendégei ízelítőt is kaphattak a Türkmenisztánban is bemutatott műsorból
A történelmi selyemút közelében található Merv; itt tartották ekkor a Türk Világ Kulturális Fővárosa évadnyitó ünnepségét, ahol a magyar csapat is fellépett táltosdobos zenével és lovasíjász bemutatóval. Merv a világ legrégebbi városai közé tartozik, már a neolitikumban is létezett, a XI. század során pedig innen irányította hatalmas nomád birodalmát Szandzsár szultán, a szeldzsuk törökök uralkodója, mielőtt Anatóliában alapítottak volna újabb birodalmat.
A türkmének számára egyébként kifejezetten fontosak az ősi hagyományok, ezek közé tartozik a szőnyegszövés, melyet ma modern mesterek visznek tovább, a történeti múzeumban pedig rengeteg jó minőségben fennmaradt emléket őriznek a népvándorlás korából, a lovas életről vagy éppen a hétköznapi viseletről.
