Monodráma Piaf életéből

Nem, nem bánok semmit sem … Magyarul csendül fel a búcsúdal, Piaf utolsó nagy slágere, majd visszafelé utazunk az időben. Ez a kis törékeny nő, aki Franciaország után Amerikát is meghódította, új színt, új stílust hozott a cabarék világába. Megfogadva mestere, felfedezője, Louis Leplée tanácsait, sosem akart más lenni. Vállalta önmagát, az utca hangját és egy percig sem szégyellte múltját. Talán ezért sem értem, miért maradt ki egy fontos motívum az megjelenített életútból. Meghatározó ugyanis, hogy a kis Edithet apja egy időre anyjához vitte, aki egy bordélyt vezetett. A párizsi kurtizánok saját gyermekükként nevelték. Tőlük tanulta a hitet, de ők adták az ellenpéldát is. Edith Piaf könnyen azzá válhatott volna, kurtizánná – de épp azért, amiért már gyermekként látta az örömlányok minden gyötrelmét, ő inkább választotta volna a halált, semhogy áruba bocsássa testét.

Az est kronológiájában is követi a mozifilmet. A halálra készülő énekesnő még elmeséli élete történetét. Az egész előadás egy gyönyörű monológ, a leghíresebb dalokkal fűszerezve. Egy kicsit zavar, hogy Vári Éva nem eredeti nyelven énekli a slágereket, viszont ugyanakkor érthető, hiszen szövegüket beépíti a történetbe. A dalokkal is mesél. Az előadás statikus, a művésznő gesztikulációja, és hangi játéka így is teljessé teszi a produkciót. Helyenként kiesik a szerepéből, de ez nem töri meg a nézőben a varázst. Alkatilag nagyon más ez a két nő, Piaf törékeny. Vári sokkal erőteljesebb, de oly annyira tökéletesen átvette, lemásolta, a piafi testtartást, kéztartást, a tipikusan piafi mozdulatokat, hogy elhiszem, őt magát, Edith Piafot látom a színpadon. Nagy segítség ebben az árnyjáték.

Dicséret Vári Évának, hogy minden eszközt belevisz az előadásba, amire csak lehetősége van egy monodrámában. Igazából nincs díszlet, csak jelzésértékű, nem jelennek meg a partnerek a színpadon, lelki szemeink előtt mégis megjeleníti őket.

Bizony nem könnyű az előadóművész feladata. Edith Piaf hangját, és nem mindennapi személyiségét keveseknek sikerült csak tökéleteshez megközelítően visszaadni. Ilyen hang tán évszázadonként egyszer születik. Tehát nagy a vállalás, de megoldja a feladatot. A közönség pedig szemmel láthatóan imádja. A Milord-ot dübörgő tapssal kísérik a nézők. Nekem talán csak egy dolog hiányzik azon túl, hogy furán hangzanak magyarul a franciául belénk ivódott híres sanzonok. A történet halad előre, Edith megtörik, beteg lesz, utolsó erejét összeszedve is a színpadra áll, mert csak addig él, míg énekelhet.

Ezt a fizikai és lelki állapotromlást nem játsza el Vári Éva, csak elmeséli. Ami nem zavarna, ha ez a koncepció kísérte volna végig az egész előadást. A hangi játék ez esetben kevés, a testnek is játszania kell. Summa summarum, lehet még tökéletesíteni az estet, de így is meghatározó élményt nyújt.