Mi volt az első benyomása Háy szövegét olvasva?
Vándorfi László: Az első benyomásom az volt, hogy remek a szöveg, s nagyon szórakoztató. Az általunk meghirdetett Karaffa-pályázat arról szólt, ki hogyan tudja befejezni Petőfi befejezetlen drámáját, a Karaffát. Háy műve pedig azt mutatja meg, hogyan nem lehet megcsinálni a Karaffa befejezését. Ennél persze sokkal többről is szól. Rendkívül megérintett az alkotói, valamint a privát én közti átfedés, azonosság. Bár most egy költőről beszélünk, minden alkotó embert érinthet a kérdés, hogy pontosan mi az, ami önmagából van, és mi az, ami valójában szerepjáték. Háy János remekül fogadta a színpadi megvalósítást, néhány újdonsággal pedig az előadáson szembesült.
Ön az a típusú rendező, aki hagyja a színészeit ötletelni?
V. L.: Nem mindig, csak akkor, ha úgy érzem, az adott játék fokozott kreativitást igényel. A társulat egy lendületes, fiatal csapat, akik nemcsak aláhúzzák a szövegkönyvből a saját részüket és megtanulják, hanem szervesen részt vesznek a kreatív-alkotói munkában. Igazi színházcsinálók. Egy munkafolyamat során rendkívül fontos a bizalom, ráadásul a Háy darabnál kamara előadásról, tehát kis térről beszélünk. Nem véletlen, hogy így alakult a szereposztás. Sőt, törvényszerű.
Mitől törvényszerű?
V.L.: Megette a fene az előadást, ha olyan emberek állnak össze, akik nem bíznak, vagy nem szeretik egymást. Nem mondom, hogy folyton össze kell borulni, de a kölcsönös elfogadás, a másik értékelése és a tolerancia elengedhetetlen. A szóban forgó darabban Lenchés Marci játssza a Havert, ő is igazi színházcsináló.
Önnek milyen kötődése volt korábban Petőfihez?
V.L.: Amikor eljött a Petőfi 200, tudtam, különleges feladatom van a költővel. Másodéves egyetemistaként találkoztam igazán a munkásságával, akkor Petőfi 150 éves volt. Ez azt jelenti, fél évszázada hordozom a témát, s most végre elérkezett az idő. Azóta a fejemben járt a befejezetlen drámája is. Akkoriban nem pontosan azt jelentette a Petőfi-kultusz, mint ma. Ennek a huszonhatévesen eltűnt költőnek nem volt ideje megöregedni, mégis csinált egy egész életművet, ami meghatározó lett. Igazi avantgárd figura, egy rendszerváltó, egyébként biztos nehéz ember lehetett. Nem maradt ideje változni. Örülök, hogy most többféleképpen is foglalkozhatok Petőfivel. Először is bemutattuk a Pannon Várszínházban a Szálinger Balázs-féle Karaffa befejezést. A pályázat másik díjnyertese Márton László, aki egyedül fogja prezentálni történetét. És akkor itt van ez a remek Háy darab, ami gyakorlatilag egy szatyorban elfér, ha a díszletet nézzük.
Milyen Petőfi-képet kapunk a darabtól?
V.L.: Ez egy úgynevezett szerepjáték, különböző életszerepek között hánykolódik hősünk, akit Dávid játszik. Kicsit mindegyik lenni akar, ugyanakkor érzi, nem sok az ideje. Persze nincs kimondva, hogy előre tudja, hamar meg fog halni, de mégis érzi, sietni kell, hogy minden jó ötlet papírra kerüljön. Nem csupán ma, de már akkor is többféle Petőfi volt, amikor élt.
Milyen volt eddigi viszonyotok az általatok játszott hőshöz?
Kárpáti Barbara: Szendrey Júliát alakítom. Számomra attól különleges a darab, hogy lesöpri az asztalról a szent képet, mely az emberek fejében él róluk, és megmutatja a karakterek valódi arcát. Sokat tudunk Szendreyről, de itt olybá tűnik, te is lehetnél ez a nő. A nő, aki valójában nem Petőfi oldalbordája: kirajzolódik a tehetséges költő és a vagány nő alakja.
Szelle Dávid: A darabban előkerül a Petőfi és Szendrey közti rivalizálás. Petőfi felteszi a kérdést, mi van, ha Szendrey jobb verseket ír nála? Tehát szakmai vetélytársként is gondol rá, ebből adódnak a kisebb konfliktushelyzetek. A darab érdekesen boncolja kettőjük kapcsolatát, s a Petőfiről jól ismert toposzok (Nemzeti dal, nemzeti hős kép, Pilvax…) nem didaktikusan, hanem egészséges egyensúlyban jelennek meg a színpadon. A tipikus, jólismert történeteknek inkább a háttere mutatkozik meg.
Vándorfi László: A nő fogalma is tisztázódik, miközben kiderül, fogalmunk sincs, hogy működik a másik nem. Humoros szituáció, a két nem máshol tart, másképp működik a személyiségük. Szendrey a maga korában extrémnek számított azzal, hogy nadrágot hordott, cigarettázott, és verseket írt.
Szelle Dávid: Mivel nem az volt a cél, hogy a hős Petőfit mutassuk be, így azért lejött rólam egy plusz nyomás, amit a képnek való a megfelelés generált. Természetesen így is nagy felelősség a szerep, ahogy az összes az. Persze senki ne gondolja, hogy szentségtörés, amit Petőfivel csinálunk. Ez egy szerepjáték, nem szabad elfelejteni.
Kárpáti Barbara: Külön technikai kihívás, hogy rendkívül hozzászoktunk a nagyszínpadhoz, most viszont kis térben játszunk. Mások az arányok, és ez kihat a játékra. Figyelni kell, hogy ne legyen sok, se kevés, ne vesszen el az intenzitás, és mindeközben hiteles tudjak maradni. Szendrey Júlia szerepénél arra is figyelni kellett, hogy ne legyen túl flegma, ne az a tipikus nő legyen, akit néha látunk hisztériázni, hanem találjuk meg az egyensúlyt.
Vándorfi László: Minden kíváncsi embernek ajánljuk az előadást!
