– A nők tüntetése 1956. december 4-én kezdődött a budapesti Hősök terén. Asszonyok és lányok ezrei emlékeztek meg a novemberi szovjet csapatok bevonulására, akik vérbe fojtották és leverték a forradalmat. Délelőtt fél 11-kor kezdték meg gyülekezésüket, virággal és fekete zászlókkal. A tömeg kettes-hármas sorban haladt, azonban az orosz katonák elzárták útjukat. 11 órakor már több ezres volt a várakozó tömeg – csak asszonyok; a férfiak távolról figyelték az eseményeket. A Névtelen Hős sírja előtt két és fél órán keresztül vonultak el az asszonyok, elhelyezve virágaikat, miközben a Himnuszt énekelték. Megemlékezők kisebb csoportjai érkeztek a délutáni órákban is, amikor a sírt már teljesen befedték a virágok. A síremlék négy sarkán egy-egy rendőr állt vigyázzállásban. A gyertyák lassan csonkig égtek és egy papírlapról lemosta az eső a feliratot: A magyar anyák hőseinknek – idézte fel a történelmi eseményeket az alpolgármester.
Veszprémben két nappal később zajlott hasonló tüntetés, emlékművet azonban csak itt állítottak az esemény emlékezetére. 1956. december 6-án a veszprémi asszonyok és lányok némán, virággal a kezükben felvonultak azért, hogy emlékezzenek az elesett hősökre, hiányzó szeretteikre. Zárt sorokban mentek és nem engedtek be maguk közé senkit, aki nem ezért az ügyért indult el. „Nem tüzelték őket politikai indulatok és hangos jelszavak, békés, szótlan felvonulásuk azonban megrendítően mutatta meg az ország akkori állapotát és a kommunista rendszer valódi természetét. Azt hogy bár a szocializmus jelszavai kezdetben a társadalmi igazságosság és a jobb élet reményei voltak, hamar kiderült, hogy a kommunista oldal ugyan ígérget, s ha kell, hazudik a hatalomért, majd miután megszerezte azt, csupán rombolni képes.”
Hegedűs Barbara szerint, amikor 1956-ra gondolunk, többnyire eszünkbe jutnak a híres budapesti helyszínek, a hősök közt pedig a fegyvert fogó pesti srácok. „Az 1956-os szabadságharc hősei mellett viszont kevés szó esik arról, hogy az egész társadalmat milyen mélyen érintette a megtorlás időszaka. Félárva, árva gyermekek, ellehetetlenített asszonyok, megcsonkított és megfélemlített családok jellemezték a kommunista rendszert. Szeretteik bebörtönzése vagy elvesztése összetörte őket, de helyt kellett állniuk az élők sorában. Gondoskodniuk kellett azokról, akik itt maradtak, össze kellett tartaniuk a családot, amikor minden széthullott körülöttük.”
A megemlékezésen az önkormányzat és a Városi Nyilvánosságért Alapítvány mellett többek között koszorút helyezett el a Fidesz, a KDNP, valamint a Fidelitas veszprémi csoportja is
Brusznyai Árpádné Honti Ilona naplója megrendítően mutatja be egy család tragédiáját, hogy a mindennapok apró örömei miképpen adtak erőt a bebörtönzött hősöknek és a hátrahagyott családtagoknak, hogy egyenes gerinccel és bátran helyt tudjanak állni ebben a borzalmas időszakban. „Nagyon lassan és csendesen elhagyom a 301-es parcellát, és tudom, hogy ezt a csapást s attól kezdve minden rugdosást és mellőzést elviselni csak úgy lehetett, ahogy én tettem: keresztény módon, mindenkinek mindent megbocsájtva. Csak így lehetett tovább élni, dolgozni az ő gyermekéért” – írja 301-es parcella című visszaemlékezésében.
Ám a megfélemlítés ellenére sem sikerült teljesen szétzilálni a társadalmat, a szolidaritási háló továbbra is működött. Ez volt az alapja, hogy az ország képes volt talpra állni, és a kihívásokkal szemben ma is erős bástya. 56 hőseinek is köszönhetjük, hogy egy sokkal szerencsésebb korba születtünk és nekünk fiataloknak nem kell attól félnünk, hogy elhurcolják a szüleinket, szeretteinket – hangsúlyozta az alpolgármester. – Emlékezzünk tehát a hősökre, akik fegyverrel a kezükben harcoltak, és azokra, akik a hátországban nap mint nap, akár évekkel, évtizedekkel később a rendszer ellenségeiként igyekeztek túlélni.
