A XX. század populáris kultúrájában a halálon túli létezés és a csillagos égbolt kapcsolódása visszatérő motívum. Az Oroszlánkirályban (1994) Mufasa így beszél az időkről, amikor ő már nem lesz: “A múlt idők nagy királyai a csillagok szemével néznek le rád. Emlékezz rá, a nagy királyok odafentről figyelnek téged! És köztük leszek én is.” A történet egy későbbi pontján aztán Simba valóban meglátja halott apját a csillagok között.
Egy másik példa a Sztevanovity Dusán által jegyzett A padlás (1988), amit ezekben a hetekben játszott ezredik alkalommal a Vígszínház. A félig mese, félig musical az elmúlásról, a halálon túli létezésről mereng, a szerző szerint “fényév távolság”-ban, egy “múlt-bolygón” várnak ránk az “örökre szépek”.
Antoine de Saint-Exupéry örökre a szívünkbe írta A kis herceget (1943), aki így búcsúzott utolsó perceiben: “Neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak (…) Mert én ott lakom majd valamelyiken, és ott nevetek majd valamelyiken: ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan lesz számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül neked, olyan csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak!”
Antoine de Saint-Exupéry rajza
De korántsem modern agyszülemény az elhunytakat a csillagok között keresni: a görög eredetű csillagképekhez fűződő történetek rendre úgy végződnek, hogy az istenek a szereplőket haláluk után felemelik a csillagok közé – kit jutalomból, kit büntetésül. Ahogy a székely monda is az égre irányítja a figyelmünket: onnan tér majd vissza Csaba királyfi seregével, ha a népének segítségre van szüksége, a Tejutat is a szellemlovak patái taposták ki.
Gyászterápia időutazással
“Ott van a múltunk egy távoli tájon / s az elveszett éveket el lehet érni újra” – állítja A padlás, és Dusánnak tulajdonképpen igaza van. Bár az emberek ritkán gondolnak ebbe bele, valahányszor az éjszakai égboltra pillantunk, időutazáson veszünk részt. A csillagok olyan távol vannak tőlünk, hogy a fényük több éven át utazik, míg ideér hozzánk. Ha például a következő derült estén ránézünk a téli ég legfényesebb csillagára, a 8,6 fényév távolságban lévő Siriusra, nem a jelent látjuk, hanem a csillag 2013-as állapotát.
A csillagok fizikailag láthatóvá teszik a múltat, és ez kapaszkodót adhat a gyászban. Itt egy konkrét példa: amikor százévesen elmegy egy szerettem, keresek egy csillagot, ami ekkora távolságban – száz fényévre – található tőlünk. A Cassiopeia W alakjának egyik csúcsa, a Ruchbah épp ilyen. Erre a csillagra pillantva most 1921 egy tűhegynyi részletét látom, és vice versa: ha létezne élet a Ruchbahnál, akik élő közvetítést néznének a Földről, most épp 1921-et figyelhetnék. A szerettem, akit most vesztettem el, a Ruchbahnál élők számára még csak most születik meg. Ha egy év múlva felnézek rá, azt gondolhatom: onnan nézve még csak most teszi meg az első lépéseit. Tizenegynéhány év múlva erre a csillagra pillantva eszembe juthat: onnan nézve még csak most éli át az első szerelmet.
Ez így talán túl tárgyilagosnak és gyakorlatiasnak tűnik, de érzelmileg nagy töltést adhat, ha találunk egy csillagot, amire mindig felnézhetünk; ha a halál idején a születésre is emlékezünk; ha a nélküle töltött években az ő életének éveit ünnepeljük. A csillagok ablakot nyitnak a múltba, velünk maradnak egész életünkben, és ki tudja, talán sok-sok év múlva valaki majd ránk gondolva pillant fel fényév távolságba.
