Megkezdődött a visszaszámlálás: a köztársasági elnök kijelölte a nagy napot, amit ugyan ki lehetett totózni, de hát ez nem is igazán lényeges, hiszen már előtte elindult a kampány.
A pártok, képviselő-jelöltek versengése igazi színt hoz a szürke télbe.
Hát még a plakátok, szórólapok, tévés és rádiós blokkocskák! Ha majd pár évszázad elteltével reklámszakemberek, „dizájnerek”, művészek, nyelvészek (!) nekiállnak kielemezni ezeket a műalkotásokat, biztosan egymás homlokát csapdossák. Vagy azért, mert nem értik, de az is lehetséges, hogy azért, mert elődeik roppant humorérzékét vélik majd felfedezni.
Ma azonban még véresen komoly a helyzet. Tessék csak a sebtiben a plakátokra biggyesztett megjegyzéseket elolvasni! Ezek bizony nem humorról, hanem forrongó indulatokról tesznek tanúbizonyságot. Aki pedig indulatos, az nem tud higgadtan gondolkodni, cselekedni (Juhász Gyula szebben fogalmazott a Tiszai csönd című versében).
Elkezdődött hát a vigyorog–vicsorog (a szóhasadással keletkezett két szavunk nyelvészeti gyöngyszem) Janus-arcú játéka.
Az ellenfelek közül egyre többen ellenségek lesznek, s keresik a pontot – egymás torkát –, ahol a leghatásosabban tudnak marni.
És amiről kevesen beszélnek: a háttér. Az a háttér, ahonnan avatott (?) szakemberek (?) kimérik a legsebezhetőbb pontot. Nem mérnökök, nem biológusok, afféle háttérmunkások, akik (ha csakugyan profik) azt is megmondják, milyen zokni való az öltönyhöz, kézfogáskor a partner feje fölé nézzen vagy a szemébe (micsoda idejétmúlt ötlet!). Velük kevesebb a baj, de a huhogók, a sárdobálást négy éven át szorgalmasan gyakorlók már ártalmasabbak. Képesek egy elbliccelt parkolójegy esetét súlyos, a választópolgárokat jelentősen megkárosító eseménynek feltüntetni, aminek következtében aztán buknia kell valakinek.
Nos, ők a torkot keresők. Fenemód veszélyesek, miközben rejtekből, s védpáncéllal támadnak…
