Ugrás a kezdőoldalra Ugrás a tartalomhoz Ugrás a menüre
2024. március 2. Lujza
Veszprém
11°C
2024. március 2. Lujza
Veszprém
11°C

Ha más vagy, így is, úgy is kitagadnak

2020. október 8. 4:00
Charlie Gordont először azért taszítja ki a társadalom, mert az értelmi képességei alacsonyak, később pedig azért, mert túl okos. A Pannon Várszínház Virágot Algernonnak előadása nem foglal állást, épp csak konstatálja a keserű igazságot: nem számít, milyen keservesen küzdünk, ez az elvárásokkal teli világ mindig fog találni bennünk valami hibát. De éppen emiatt üt akkorát.

Az ember életének szépsége – vagy nézőponttól függően nehézsége –, hogy az első pillanattól fogva, hogy letérdelünk a rajtvonalhoz, tudjuk, mi vár ránk a célnál. Nem számít, mennyire hadakozunk, a felívelés után kérlelhetetlenül eljön a hanyatlás és az elmúlás időszaka. Mondják, a csúcsról már csak lefelé vezet az út; és hogy az életben két gyerekkor van: az egyik a boldog tudatlanságról szól, a másik a boldogtalan tudásról.

Több ezer évünk volt rá, hogy elfogadjuk ezt a gondolatot, mégis, mintha épp az ellenkezője történne: egyre kevésbé akarunk megbékélni hibáinkkal, fogyatékosságainkkal, a halállal. Transzhumanizmusról beszélünk és az emberiség legmerészebb, legbátrabb, legidealistább vágyáról, örök életről és tökéletesen funkcionáló testekről és elmékről, mesterséges intelligenciáról és a határok kitolásáról.

És valóban: miért ne akarnánk kitolni őket? Ambiciózusnak lenni nem szükségszerűen rossz, hiszen az emberiséget előrevivő forradalmi találmányokat is az a vágy szülte, hogy merjünk többek lenni. Egy ponton azonban mégis fel kell tenni a kérdést: vajon meddig tolhatjuk ki a határainkat és meddig játszhatunk istent? Mikor kell elfogadnunk azt, ami adatott?

Vándorfi László megtehetné, hogy csak ennyit kérdez. Hogy megelégszik annak a folyamatnak egyszerre szimbolikus és konkrét ábrázolásával, amit az emberi élet és küzdés jelent, és amiről kétségtelenül Daniel Keyes története is szól. De csak a felszínen, és szerencsére Vándorfi nem rest a dolgok mögé nézni és a miértekre rákérdezni. (Akárcsak Szervét Tibor, a regény színpadi változatának készítője.)

Mert mi hajtja tulajdonképpen Charlie Gordont (Szelle Dávid), a 32 éves, ám egy hatéves gyerek szintjén álló férfit? A szeretetéhség, a vágy, hogy elfogadják. Bár azt mondja, boldog egyszerű kis életével, amelyben mindenesként söprögethet és cipelheti a zsákokat a helyi pékműhelyben, és ahol látszólag barátokra lelt kollégáiban, mozdulata, ahogy kicsi gyerek módjára bújik Ms. Kinianhez, árulkodó. Addig nem teljes ez a boldogság, amíg okos nem lesz, és annak eléréséért Charlie mindenre hajlandó. Szorgalmasan látogatja a tanárnő csökkent értelmű felnőtteknek tartott óráit és alig várja, hogy részt vehessen egy orvosi csoport kísérletében, amely azt ígéri, kivételesen intelligenssé teszi őt, akár csak a kis fehéregeret, Algernont.

A kísérlet pedig sikerül: Charlie okos lesz. Mi több, szuperagyas. Csak éppen boldogtalan is.

Mert ez a világ kegyetlen, és mindannyian ideákkal és elvárásokkal a fejünkben létezünk, amelyekből nem vagyunk hajlandóak engedni, csak azt fogadjuk el, ami beleillik az egyéni hitrendszerünkbe és dobozunkba, és ezért még a szabadságra vágyva is ugyanúgy ketrecbe zárjuk magunkat, csak hogy megfeleljünk annak a képnek, amit a társadalom és saját magunk is látni szeretnénk magunkról.

És az valami rettentően szívfájdító, ahogy mindezzel szembesít bennünket az előadás.

A lelkek kifacsarásában a prímet Szelle Dávid viszi – az elmúlt évek testileg, lelkileg és szellemileg is embert próbáló szerepei után valószínűleg nem is vár tőle mást a néző, mint letaglózó alakítást. Ő pedig rezgés nélkül ugorja meg a lécet, miközben úgy mutatja meg Charlie metamorfózisát és rádöbbenését a tényre, hogy eleve csak elbukhat, mintha csak a darwini evolúciós elmélet folyamatábráját adná vissza. Az egyik pillanatban gyermeteg és ragaszkodó, a másikban kissé okoskodó és arrogáns fiatalember, aztán a világ működését egyre inkább átlátó szuper intelligens, majd kontrollt vesztő, magányos és boldogtalan felnőtt. Éppen csak egy-egy árnyalatnyit csúsztat, mégis mindig másabb személyiséget kapunk, és amilyen megdöbbentő a fejlődés, épp olyan súlyos a visszaalakulás. De ez se csupán a visszapörgetés gomb szolgai megnyomása: az ismét együgyű Charlieban már ott van valami szelíd rezignáltság.

Persze, az álmokért és elfogadásért folytatott küzdelem nem lenne olyan szívbemarkoló, ha nem lenne a helyén az előadás minden eleme és színésze. Keresztesi László, Kárpáti Barbara, Egri Zsófia és Oravecz Edit szerepeikben érzékletesen ábrázolják a (nem) elfogadás fokozatait – a teljes elutasítást, ahol a másik ember pont olyan eszköz a céljaink elérése érdekében, mint az előre beprogramozható mosógép; a csendes vívódást, amikor a lelkiismeret szavát felülírja az önös érdek; a kedves lesajnálást; és az együttérzést, amelyet a kegyetlen világ szabályai mégis elmosnak –, miközben a szerepkettőzés révén arra is rávilágítanak, mennyire ugyanabban a pocsolyában tapicskolunk folyton.

Érdekes ebből a szempontból Ms. Kinian szerepe: Kovács Ágnes Magdolna játéka elsőre kicsit disszonánsnak tűnhet, idővel azonban rájön a néző, azért, mert maga a karakter is az: még a rendkívül elfogadó és segítőkész tanárnő is saját elvárásainak rabja. Ahogy a legtöbbünk fejében, az ő fejében is él egy kép a talán nem is létező igaziról és a tökéletes szerelemről, és amikor immár társként lép az életébe Charlie, megretten, mert a férfi nem felel meg a képnek.

Talán ez az egyik legőszintébb és maga nemében legelszomorítóbb momentuma a darabnak: tele vagyunk félelmekkel és kisebbségi komplexusokkal, és hogy elsikáljuk ezeket, inkább megpróbálunk egymás fölé kerekedni, hatalmi játszmákat játsszunk még a legtisztábbnak vélt kapcsolatainkban is, csak hogy úgy érezzük, a mi kezünkben a gyeplő.

Közben pedig elherdáljuk a lehetőséget, amit önmagunk és a másik elfogadása jelentene. Nem véletlenül hagytam Algernont a végére: mert a kisegér valahol épp ez. Egyszerre vetélytárs és vigasz, a belső démon, amivel folyamatosan viaskodunk, a vágyott kép és a legigazibb önmagunk, aminek sosem engedünk teret: örökké a kis kalitkájában tartjuk. Ifju Martinnak nincs könnyű dolga azzal, hogy nemcsak a kisállatot, de ezt a szimbólumot is meg kell jelenítenie – de épp ezek a sorok bizonyítják, hogy megy neki.

S pontosan ezért olyan emlékezetes ez az adaptáció: mondataiban is rendkívül súlyos, de a valódi erejét a rejtett, csak játékkal, apró mozzanatokkal, szerepkettőzésekkel és jelképekkel érzékeltetett gondolatok adják. Amelyek nem tolakodnak az arcodba, nem válnak propaganda akcióvá. Majdhogynem csak rögzítik az igazságokat. De valahogy mégis a bőröd alá másznak.

Képek forrása: Hoppá, Színház / Szűcs-Szabó Marianna

Bertalan Melinda
további cikkek
Azt hittük, a régmúltban kevesebb hús fogyott, de kiderült, hogy tévedtünk Azt hittük, a régmúltban kevesebb hús fogyott, de kiderült, hogy tévedtünk Ezt a cikket eredetileg azzal az a felütéssel indítottuk volna, hogy manapság több húst fogyasztunk, mint a történelem során valaha. Aztán utánanéztünk, és kiderült, hogy ez nem igaz. Ráadásul nemcsak a mennyiség okozott meglepetéseket. tegnap 19:30 Végre egy kiállítás, ahol nem törött cserepekkel teli poros tárolók között bolyongunk Végre egy kiállítás, ahol nem törött cserepekkel teli poros tárolók között bolyongunk Törött és kopott cserepekkel, edényekkel teli poros tárolók, informatívnak beállított, de valójában unalmas molinók. Nem éppen az a kép, ami alapján nagy kedvet kapnánk egy helytörténeti kiállításhoz. Pedig egy város, az otthonunk múltja lehet nagyon izgalmas is, például ha személyes tárgyakon és történeteken keresztül, innovatív módon közelítjük meg. Szerencsére a Laczkó Dezső Múzeum új, Veszprém történelmét bemutató Emlékgép című állandó kiállítása is ilyen lett. tegnap 17:07 Egy boszorkány tündéri cukrászdáról álmodik... de miért kerülik azt az emberek? Kabóca Bábszínház Egy boszorkány tündéri cukrászdáról álmodik... de miért kerülik azt az emberek? Egy boszorkány tündéri cukrászdáról álmodik... de miért kerülik azt az emberek? Amika Éppenitt községben próbál szerencsét az édes sütemények varázslatos világában. Azonban hamarosan kiderül, hogy valami mégsem stimmel... Mi lehet az oka, hogy Amika cukrászdáját senki sem látogatja? A Kabóca Bábszínház legújabb bemutatóját, A boszorkány cukrászdája című tárgyjátékot március 2-től láthatják a nézők. tegnap 15:11 Ismét bepillanthattunk a várfelújítás kulisszái mögé Veszprémi Érsekség Ismét bepillanthattunk a várfelújítás kulisszái mögé Február utolsó hétvégéjén ismét idegenvezetést szervezett a várban zajló munkálatok helyszínére a Work In Progress kiállítássorozat keretében a Veszprémi Érsekség. 2024. február 27. 21:08

A következő oldal tartalma a kiskorúakra káros lehet.

Ha korlátozná a korhatáros tartalmak elérését gépén, használjon szűrőprogramot!

Az oldal tartalma az Mttv. által rögzített besorolás szerint V. vagy VI. kategóriába tartozik.