A reggeli órán Dr. Kiss Domonkos műszakvezető fogad és kalauzol minket a kórtermek közt. Miután a rendőrök elvezették az ittas rendbontót, félmeztelen, kábult öregúr csoszog hozzánk. Hazamenne. Az intő szavakat, miszerint az életével játszik, meg sem hallja, és miután aláírja a papírokat, elhagyja az osztályt. – Agyvérzés – fordul felénk Dr. Kiss –, tegnap hozták be. A fél oldala lebénult, a cigi is kiesik a kezéből, de ő úgy gondolja, hazamegy. Itt kéne maradnia, de nem tarthatjuk bent, hacsak nem ön- vagy közveszélyes. Innentől a saját felelősségére cselekszik.
Míg nincs sok beteg, a műszakvezetőnek van ideje néhány szóban elmondani: sokan félreértik a sürgősség fogalmát, ami nem kevés fejtörést okoz. – A betegek nagy része úgy gondolja, hogy nálunk azonnal sorra kerül, ha az neki sürgős. Mi viszont az orvosi értelemben vett sürgősségi esetekkel foglalkozunk. Aki ebbe nem esik bele, akár többet is ücsöröghet, mint a háziorvosnál, vagy az orvosi ügyeleten – meséli. Hozzáteszi, a várakozási időt az általuk használt nemzetközi szabvány határozza meg. – Nem fordulhat elő, hogy egy halaszthatatlan esettel csak akkor foglalkozzunk, miután a már két hete lábát fájlaló, vagy a gyomorrontás miatt érkező beteget elláttuk. A sorrendet egy szakápoló állítja fel, aki néhány perces vizsgálat után dönt, kit kell azonnal fogadni, és ki várhat. Ő riadóztatja a sokkteam-et is, ha a mentő súlyos sérültet hoz.
Alig fejezi be mondandóját a doktor, beteghez hívják. Míg ő gyógyít, mi kiismerjük magunkat a néhány szobából álló osztályon. Egy eredményeire váró hölgy hellyel kínál, elismerően nyugtázza az itt dolgozók munkáját. – Sajnos kevesen vannak, de mindent megtesznek a javulásunkért. A szívemmel hoztak be, már nem először. Éjszaka lettem rosszul, de az ügyeletes orvos csak felületesen vizsgált meg. Reggelre sem javult, ezért hívtam a mentőket. Kint csak rövid időt vártam, súlyosabb eset volt előttem. Úgy néz ki, bent kell maradnom, de biztonságban érzem magam, itt jó kezekben vagyok.
Az idő gyorsan múlik, és míg az utca embere az ebédjét költi, a sürgősségi osztály dolgozói még csak nem is szusszanhatnak. A váróteremben egyre többen gyűlnek össze, a mentősök is hozzák a sérülteket. Szúrós szag lepi el a helységet, nem rég hajléktalan férfi érkezett, de az orvosok nem tesznek különbséget. Az ellátás mindenkinek jár, szólítják is rövidesen. - Jobb alsó végtagon üszkösödés látható – diktálja a vizsgálatot végző doktor maszkja mögül, míg próbálja felmérni az esetet. Az itt dolgozók idegzete erős, de ilyet ők is ritkán látnak. A fertőzött lábat már ellepte a nyű, a másikon amputált ujjak jelzik, nem ez az első eset. A vizsgálat után már tudjuk, a helyzet súlyos. – Még kell néhány teszt, de ha kiderül, hogy az erek is károsodtak, a férfi lába menthetetlen – válaszolja kérdésünkre az egyik orvos.
Látogatásunknak hamarosan vége, leadjuk hát a fehér köpenyt, melyben – ha csak rövid időre is – úgy éreztük, egy óramű pontossággal működő szerkezet alkatrészei vagyunk. Várnak a mindennapok, míg akiket magunk mögött hagyunk, folytatják életmentő munkájukat. A mentőbejárón sétálva azonban még megpillantjuk a félmeztelen férfit, amint a cigarettákkal bajlódik.
