A zord téli idő sem szegte kedvét az emlékezőknek - mintegy száz fő gyűlt össze a Megyeház téren.
Ovádi Péter szerint éppen ezért a kommunizmus áldozatainak emléknapján nemcsak azokat illeti tisztelet, akik maguk is elszenvedői voltak a rendszernek, hanem azokat is, akik már csak bukásának voltak tanúi, vagy az új szabad Magyarország szülöttei, ám meg akarják érteni mindazt, amit szüleink, nagyszüleink saját szenvedéseiken keresztül éltek meg, hogy aztán tanulhassanak belőle.
– Én magam ezen utóbbi generációhoz tartozom. Gyerek voltam, de még emlékszem a rendszerváltás szellemére, a kommunista rezsim utolsó vergődésére. Ám hogy pontosan mit jelentett szüleimnek és nagyszüleimnek ez az esemény, csak érett fejjel, az ő elbeszéléseikből értettem meg. Olyan emberként állok tehát itt, aki boldogulását már egy független és szabad országban találta meg. Úgy érzem, mégsem mondhatunk le arról, hogy évről-évre megemlékezzünk a hősök odaadásáról és a mártírok szenvedéseiről, hiszen ez figyelmeztet minket arra, hogy küzdjünk minden olyan kísérlet ellen, amely meg akarja ismételni modern történelmünk legborzalmasabb időszakát – fogalmazott Ovádi Péter.
A tragikus adatok mindenki előtt ismertek: legkevesebb 130 ezer embert deportáltak szovjet munkatáborokba, több mint 25 ezer magyart tartottak kényszertáborokban, a népbíróságok 27 ezer embert ítéltek el, ebből 477 ítélet halálos volt, köztük Brusznyai Árpádé, Veszprém megbecsült polgáráé. Veszprém mai lélekszámának többszörösét alkották azok az emberek, akik minden éjjel rettegve hajtották álomra a fejüket, abban a tudatban, hogy bármikor megállhat a ház előtt a függönyös autó.
– Ugyanakkor ha csak néhány honfitársunk esett volna áldozatául a kommunista diktatúra jogtalan megtorlásainak, nekünk akkor is kötelességünk lenne megemlékezni rájuk és meghajolni azelőtt a kitartás előtt, amit ők tanúsítottak ezekben a legsötétebb időkben – hangsúlyozta a képviselő.
A valóságban azonban nem csupán pár emberről van szó, hanem százakról, ezekről, és hálásak lehetünk a sorsnak, hogy többen közülük még ma is köztünk élnek, itt vannak velünk, és továbbra is segíthetnek bennünket.
– A megemlékezéseken általában adni szoktunk. Lerójuk tiszteletünket, hálával adózunk az arra érdemesek előtt. Én ma mégis kérni szeretnék Önöktől. Kérni, hogy bármennyire fájó emlékek is járják át az 1989 előtti évtizedeket, szakítsák fel a sebeket és meséljenek. Mondják el nekünk, hogy milyen volt élni és túlélni a kommunista diktatúrában. Mondják el az igazságtalanságot, a kínzó rettegést és azokat a reményforrásokat is, amelyek erőt adtak ahhoz, kitartsanak mindvégig. Mert egy szenvedés sem ölheti meg teljesen a reményt. Nincs az a fenyegetés, kínzás és terror, amely kiirtaná a szikráját annak a gondolatnak, hogy eljön az idő, amikor változik a sors kereke. Lehet, hogy holnap, lehet, hogy évtizedek múltán. Mi ezekből ismerhetjük meg történelmünk elmúlt évtizedeinek tanulságát.
De a ma gyermekeinek is van feladatuk: megbecsülni ezeket a történeteket és a jelenlegi helyzetünket, amiért elődeink, talán a teremtő gondolat erejével, türelmükkel, kitartásukkal és áldozatvállalásukkal nem hagyták, hogy eluralkodjon a terrorra és fenyegetésre épülő rendszer.
– Mind magam, mind Veszprém közössége nevében köszönöm Önöknek és azoknak a társaiknak, akik már a mennyekből néznek le ránk a kitartásukat. Hálánk mellett egy valamit tudunk még adni Önöknek. Az ígéretet, hogy soha többé nem hagyjuk, hogy Magyarországon magyar ember magyar ember ellen forduljon, hogy egy elnyomó diktatúra leláncoljon minket. Hiszen ennyivel tartozunk Önöknek, magunknak és legfőképpen gyermekeinknek – zárta gondolatait Ovádi Péter.
Az ünnepi beszéd után a jelenlévők elhelyezték az emlékezés koszorúit és mécseseit.
A megemlékezésen Hatás Andrea színművésznő működött közre.
