Ahol az apa vedel, az anyák pedig sírnak; ahol a gyerek drogmámorba menekül, hogy elfelejtse a valóságot, csak épp saját meghasadt személyisége elől nem tud elfutni; ahol csak akkor leszel jó, ha engedelmes babaként teszel; ahol mindennapos a rosszmájú pletykálkodás, a büdös cigányozás, meg úgy általában a kínlódás, és ahol sokak számára az egyetlen kiugrási lehetőség az öngyilkosság vagy az örök bódultság, jobb esetben a szex és a szerelem, bár ebben a tespedt, kilátástalan környezetben még az is inkább csak állandó szenvedés.
Rajongóknak jól ismert képek ezek a Vad Fruttik dalszövegekből, bár leszögezném, A bunkerrajzoló egyáltalán nem Likó Marci, az énekes élettörténete, maximum Likó Marci, a vidéki srác története. De a szereplőgárda kollektív gyötrődését és elmegyógyintézetbe kerülését nézve minimum egy generáció története. És talán nem is csak a kisvárosban felnőttekké. Khell Csörsz fakó paneldíszlete jól kijelöli a játékteret és hőseink lehetőségeit, de azért ne ámítsuk magunkat azzal, hogy a látottak csak rájuk vonatkoznak.
Vajon hányan vannak közöttünk, akiket egyszer ugyanúgy felültetett az élet egy hintára, amiről aztán már végzetesen összetörve szálltak le? Vajon hányan tudnák ugyanúgy fájdalommal üvölteni, hogy Nekem senkim sincsen, meg hogy „Összedrótozom magam, / A száj szorít, a szív rohan, / Hátra senki sem marad, / Repülni látok roncsokat.” és hogy Tudom milyen?
Sokan. És ebből a szempontból kifejezetten helytálló, hogy nem egy, hanem egyenesen három Marcink van. Szente Árpád Csaba, az ifjonti évek M-je, akiben még dolgozik némi gyerekkori ártatlanság és lelkesedés, és éppen ezért a fájdalma még inkább szíven üti a nézőt. L (Szelle Dávid), a főiskolás srác, aki féktelenül heves, a drogok és a szerelem az ő támasza, mégis kénytelen „végignézni, ahogy minden szépen lassan szétesik”. És ott van Kékesi Gábor LM-ként, aki az Íróval folytatott terápiájának köszönhetően már képes felülemelkedni az emlékeken, persze időnként még a sebet kapargatva, de kiutat találni. A három főszereplő közül egyébként én az ő játékát éreztem a legátütőbbnek, ahogy a tekintetével az érzelmek egész garmadáját megjelenítette, de ehhez az élményhez valóban kellett a két másik emlékalak is.
Kiemelném még Krámer Györgyöt az Író és Pap Líviát az anya szerepében, valamint Koscsicsák Andrást, akik nemcsak emlékezeteset alakítanak, de még inkább ráerősítenek arra a gondolatra, hogy valahol az egész társadalom meghasadt.
Nem mehetek el szó nélkül a díszlet mellett sem. Teli van szimbolikával, rengetegféle jelentést hordoz magában – nem csupán az olyan egyértelmű panelház az ismerős sárga erkéllyel, hanem a hatalmas játszótéri mászókák is, amelyek egyszerre idézik fel a gyerekkor mókázását, de utalnak a bezártságra is – az akváriummal együtt –, adott pillanatban pedig űrhajóként szolgálnak, amivel a sztratoszférán át lehet törni a végtelenbe – aztán visszazuhanni onnan.
A bunkerrajzoló bátor előadás. Talán Székely Kriszta vígszínházbeli Asszony a fronton rendezéséhez tudnám hasonlítani, szerkezetét és témaválasztását is tekintve. És abban is, hogy bár A bunkerrajzoló egyáltalán nem köntörfalaz és nem maszatol, teli van nyughatatlansággal és keserűséggel, mégsem mondanám kifejezetten nyomasztónak, amitől napokig letargiában szenved az, aki képes önmagába nézni. Van benne valami fanyar humor, a zenei és a táncbetétek miatt egészen pezsgő. Valahogy így kellene zenés színházat rendezni.
Nem mondom, hogy hibàtlan darab - itt-ott akad egy jàtékbeli gyengeség, túlzàs. De hiànypótló. Úgyhogy menjünk csak rá. Ha már az olyan, tabudöntögető rétegelőadásokra kevésbé merészkedünk be, mint az Equus, pedig az is nagyon jó. (Halkan megjegyezném, egyébként ez az a darab, amivel annak idején a Harry Potterrel berobbant Daniel Radcliffe bebizonyította, hogy nem csak cuki gyereksztár, hanem komoly színész. Szóval még egy kis popkulturális kapcsolódás is van.) Lehessen végre színházban is kibeszélni a fontos, elhanyagolt témákat, mert van rá közönség. Mert „valahogy sokkal könnyebb, hogyha ki merem mondani, hogy nehéz."
