Tyúktojást tojó nyulak, bárányok és kiscsibék sokszor giccses formái köszönnek ránk a húsét előtti hetekben, s figyelmeztetnek, hogy egy újabb ünnep közeledik, amelyhez számos régi és érthetetlen (talán értelmetlen?) hagyomány kötődik. Miért kell különféle módokon kifesteni a tojásokat, ha a színes héjak majd a szemetesben landolnak? Miért vásároljunk, esetleg ünnepeljünk nyulakat, amikor azokkal a tavaszi szünet után semmit sem tudunk kezdeni? A húsvéti locsolkodás pedig végképp értelmetlennek hat, hiszen szódásszifon ill. kölni nélkül is össze lehetne ülni egy rövid beszélgetésre…
A sort sokáig folytathatnánk. S minél hosszabb a sor, annál inkább kénytelenek vagyunk belátni, hogy egyre távolabb kerülünk húsvét ünnepétől. Karácsonykor még talán emlékezünk arra, hogy valami születésnap indította el a vásárlási lázat, húsvétkor azonban csak néhány egészen különleges dolgot ajándékozunk egymásnak. Mindez azt mutatja, hogy húsvét elég nagy ünnep ahhoz, hogy sikeresen ellenálljon a fogyasztói társadalom mindent pénzzé tevő támadásainak.
Eleink a húsvét ünnepét azért nevezték így, mert a tavaszi böjti időszak után ekkor vették elő a húst. Akkor persze a böjt is sokkal többet jelentett, mint a hagyományos nagypénteki halászlé és túrós csusza. Negyven napig nem ettek húst, mert készültek erre az ünnepre. Készültek arra, hogy megünnepeljék azt az eseményt, ami egész életüknek értelmet és irányt adott. (S ez az esemény nem a hó eleji fizetés pillanata volt.) Első ránézésre egy derékba tört élet végét ünnepelték. Kétezer évvel ezelőtt egy Jézus nevű embert éppen karrierjének csúcspontján tartóztattak le, és végeztek ki a lehető legbrutálisabb módon: keresztre feszítették őt. Szegény! – gondolhatnánk, főleg, ha valóban ártatlanul kellett szenvednie. De a világtörténelem folyamán nem ő volt az első, akit ártatlanul ítéltek el – és sajnos nem is az utolsó. Jézus azonban halála előtt egészen különlegesen beszélt mindarról, ami rá várt. Ő Isten Fiaként élt, halálára pedig úgy tekintett, mint másokért, minden emberért vállalt szenvedésre. Ezzel arra mutatott rá, hogy az Istennek nem közömbös az, ami az emberrel történik. Sőt, azóta a szenvedés olyan állapot, amikor egészen különleges módon lehet találkozni az emberért szenvedő Istennel, Jézussal.
Emléke szívünkben örökké élni fog! – lehetne az ő halálára való emlékezés mottója. Az emberi hibalehetőségek ismeretében Jézus maga gondoskodott arról, hogy valóban emlékezzenek rá. Hiszen halála és temetése után több alkalommal is találkozott korábbi tanítványaival, visszatérve a halálból, ahonnan előtte ember még nem jött vissza. Jézus élete nem ért véget azzal, hogy meghalt a kereszten, s azóta a hozzá kapcsolódó emberek élete sem ér véget akkor, amikor elkísérik őket utolsó útjukra.
Jézus halála és feltámadása egészen új fénybe helyezi emberi életünket: Amikor vállalja értünk a szenvedést és a halált, belép a mi szenvedéseinkbe és halálunkba, és jelenlétével új lehetőségeket nyit meg előttünk. Az emberi zsákutcák és labirintusok (amiket manapság gyakran a válság szóval illetnek) ettől kezdve nyitottak lesznek fölfelé: van új élet, van új lehetőség, ha úgy tetszik, van váltság – Jézus élete bennünk.
Húsvétot tehát azok az emberek tudják ünnepelni, akik mindebből megsejtettek valamit. Népszokásaink pedig arra utalnak, hogy eleink igazi ünnepnek tartották a húsvétot. A piros tojás például egyszerre jelképezi az új életet (hiszen a tojásból kel ki egy új élőlény), ill. annak forrását, Jézus értünk ontott vérét. Ebből születik újjá minden keresztény ember, s az újjászületés helye a keresztség, aminek fontos mozzanata a vízzel való leöntés.
Bármilyen hihetetlen, eleink mindig húsvétkor keresztelkedtek, ezt a szokást fedezhetjük fel a húsvéti locsolkodásban. Itt is folytathatnánk a szokások értelmezését. Mindegyik arra utal, hogy húsvét ünnepe az élet forrása, ma is. Talán ideje lenne a sok válságkezelő program közé legalább egy olyat is beiktatni, ami nem csupán számokkal dobálózik, hanem esélyt ad az embernek az igazi életre. Hiszen az Isten erre az igaz életre teremtett bennünket…
