Az urak (jaj, ki ne hagyjam az asszonkákat!) homlokukra csapván megtalálták jelöltjüket. No, ami a keresés metodikáját illeti, abban voltak kisebb-nagyobb bakik, de hát nem csak velük fordult elő zilált kétezer éves történelmünk alatt, hogy nem látták a fától az erdőt. Mert hát mit is csináltak? Szeretett vezérük színjátékát követően lázas keresésbe fogtak soraik között. Ám nem lelvén alkalmas bábot, tágabb környezetben is körbetekintettek. Valahogy úgy történhetett, mint amikor egy színházteremben az egyik szék aljára ragasztják a nyertes sorsjegyet. Ilyenkor mindenki lehajol, s fellelkesülve kutat. Ezt mondják játéknak. Jó is benne részt venni.
Élcsapatunk is ekképpen tett, megfeledkezve arról, hogy ez már rég nem játék! No, mindegy, úgyis a másik bőrére megy, hát folytatták. Csakhogy megint (hanyadszor!!!) sorrendet tévesztettek. Először lefele nézegettek, de hát – bocsánat a profánságért – az a fenekek „magassága” (no jó, ezen a szinten is vannak olyanok, akik itt érzik magukat a legjobban), oszt' feljebb emelték a tekintetüket: hátha érdemes a fejeket is nézni? Bocsánatos ez a bűn, dejszen egyikük sem fodrász, miért is nézné a fejeket?
Közbevetőleg meg kell említenem egy középtájt is húzódó szervet, de ennek működése lassan értelmét vesztette pár év alatt. Ez lenne a szív, a csupa szeretet, egymás nyakába borulás emlője (micsoda képzavar, de bevállalom…). Ma azonban már egészen más okból borulnak az emberek egymás nyakába (ilyenkor legalább nem kell szembe nézni a másikkal)…
Visszatérvén a fejekre: szép alkotások, nem mondom, nem fukarkodott velük (szüleikkel) a természet. Egyik tekintélyes bajuszt, másikuk délceg termetet, a harmadik kiváló nyelvérzéket stb. kapott.
Ám nem kapott egy nyomorult telefonhívást egyikük sem. Utolsó utáni pillanatban tudták meg, hogy jelölik. Játék volt ez is, mi? Jaj, de nagyon is tetszett a partvonalon kívül állóknak! Még jó, hogy nem élünk a ködös Albionban! Ott már lebontották a kerítéseket (itt meg már a rácsokról pusmognak!), s ki-ki belátása szerint közlekedhet innen oda, onnan ide. De mi is jut eszembe? Onnan ki jönne ide? Innen ki menne oda? Ha meg menne, mit vinne magával? Ugyan már! Papírgalacsint? Tojást? Békés nép vagyunk mi, kérem. Akár a birka. Vagy a liba. Úgy eltotyog, mint a… …hacsak nem érik utol, s kezdik megfosztani tollától. Amilyen birka ez a liba (tessék: újabb képzavar! Vagy mégsem?), csak akkor kap észbe, ha tömni kezdik. Akár a nép fejét. Mindkettő befogadó készsége meglehetősen rugalmas (fér még a begyébe), a határról (tele van a begye) most ne is merészkedjünk fölvetni gondolatot…
Visszakanyarodván a megtalált személyhez, mindenki kéjes örömmel kezdi kilistázni tetteit (elvégre a jutalomosztáskor ennek alapján kapja meg majd osztályrészét). Szép a pályarajz, kiválóak a cimborák (nini: ott az utód elődje is!), a bizonyítvány olyan, mint a tükör! Itt is volt, ott is volt! Éppen elegendő időt! (Szegény hajdúsági tollfosztottak, ti tudjátok, ilyen hosszú volt ez az idő!)
Igazán érdekes, miért nem legelsőre találták meg. Annyira azért nem jelentéktelen, hogy így kimaradt két héten át!
Mindegy, megvan, neki szállt fel a fehér füst a kéményből. És máris számol: hatszázmilliárdos csomag (Bokros hol volt az ehhez képest filléres kis pakkjával?), megszorítás (jaj, ne a libák nyakára asszociáljunk már!) itt és ott. Pontosítok: csak itt. Mert az bizonyos, hogy a mi zsebünk lyukát fogja szélesebbre vágni.
Így emelkedhet valaki tollfosztóból közfosztóvá…
Közben csak szóljon a lágy zene, gordonkázzon ki-ki vágya, álma szerint (csakhogy: aki álmodik, az viszont aluszik. Nem kellene ébresztőt fújni?)…
