Alapvetően ugyanis az előadás hangsúlya és a dramaturgiai változtatás nagyon is okos húzás: bár Schiller színművét klasszikusként emlegetik, s így gyakorlatilag magától értetődően az abban foglaltak örökérvényűnek számítanak, néhány momentuma bizony ma már nem tűnik olyan forradalminak.
Míg a 18. században a rangkülönbségek és a szerelmi házasság gondolata újszerű volt, a mai világban – legalábbis a mi közegünkben – nincs már túl sok jelentősége. Annak, hogy Ferdinánd és Lujza kapcsolatában részben már a hagyományos férfi-női szerepek elbillenését vehetjük észre – mondjuk ki, ha komoly döntések meghozataláról van szó, Lujza sokkal rátermettebb, mint az időnként igencsak tesze-tosza, bizonytalan Ferdinánd –, ami napjainkban is érzékelhető tendencia, már sokkal inkább. Az más kérdés, hogy Eperjes Károly rendezése ezt nem domborítja ki különösebben (ez nem feltétlenül baj), helyette inkább a korrupt, hataloméhes világ kerül előtérbe, ami mindenkit megnyomorít, és ahol az igazságszolgáltatás nem ismert fogalom.
És ez így rendben is van, remek elképzelés, mert keresve se találni ennél aktuálisabb témát. Csak épp a kivitelezés csúszott el.
Néha látszólag egészen nüansznyi, de roppant bosszantó dolgokon. Például, hogy ennek a korrupt világnak a fő kifejezőjévé az elhadart beszéd vált. Von Walter kancellár (Oberfrank Pál) első megjelenésénél szinte levegőt sem vesz két mondata között, olyan gyorsan, kérkedőn, megvetően adja ki utasításait, s még ha később lassít is, a harsány, odavetett mondatok sajátjai maradnak. Nem pusztán neki; ez a kapkodó, ideges beszéd gyakorlatilag az egész első felvonáson végigvonul, mintha különben attól kellene tartani, hogy olyan hosszúra nyúlik az előadás, amit már nem bír végigülni a közönség.
Ez azonban nem csupán azért rossz, mert még a drámát előzetesen olvasva és ismerve is iszonyatosan kell fülelni időnként, hogy egyáltalán megértsük, mi hangzik el a színpadon, hanem azért is, mert ritmikailag roppant zavaró. Nincsenek meg azok az apró szünetek, amelyektől sokkal hatásosabbá válnának a szavak és egyben a jellemek is. Az önteltség, a különféle érzelmek – düh, kétségbeesés, megalázottság, felháborodás – mind ugyanabban a hangnemben közvetítődnek, amiből jobb esetben maximum annyi következtetést tudok levonni, hogy nemcsak a hatalom hálójában vergődni nem jó, de hatalmi helyzetben lenni sem lehet olyan kellemes, mert mindenki állandóan ideges és feszült.
Nos, amennyiben ez volt a cél, bejött, összességében viszont inkább ráerősített a manírokra. Holott ha ezek nincsenek, akár egész érdekes is lehetett volna ez az Ármány és szerelem, mert lenne benne potenciál. A díszlet, a jelmezek szép jelzés értékűek, ami pedig a játékot illeti, Von Kalb piperkőc figuráját én például egy-két apróságot leszámítva kifejezetten szórakoztatónak és üdítőnek találtam Tóth Loon alakításában, Haumann Máté pedig sokkal meggyőzőbb és karakteresebb gonosz volt számomra bárkinél. Különösen a Lujzával közös jelenetében, amikor hamis levél fogalmazására kényszeríti a lányt: mint egy pók, úgy szövi a hálóját, minden szavának súlya van, mozdulatai is lassúak, behízelgőek, hogy aztán a megfelelő pillanatban csaphasson le.
Még csak egyetemi hallgató, de meggyőző volt Dér Mária is Lujza szerepében, a gunyoros, szarkasztikus megnyilvánulások, a kifigurázás pedig általában sokkal jobban álltak a színészeknek. Talán a következő alkalommal, amikor vígjátékban köszönnek vissza, nagyobb sikert is aratnak nálam.
