Varga Csaba olyan kérdéseket pedzegetett, amelyeket valószínűleg mindenki félve tesz fel önmagának: hány ember képes a szeretetre, és hány ember élte már meg a szeretetet a maga feltétel nélküli, tiszta és önzetlen formájában?
Az író szerint nem állunk túl jól ezen a téren. Ma a "szeretetlenség" korát éljük, amikor az anyagi haszonszerzés, a hatalom és az önös érdekek határozzák meg az emberek értékrendjét.
Az emberek ki vannak szolgáltatva általuk át nem látható körülményeknek, önmagukkal sincsenek tisztában, társas kapcsolataikba pedig sorra belebuknak. Ezt másképp úgy is meg lehetne fogalmazni, hogy nem találják a belső útjukat, fogalmuk sincs, valójában mi céljuk van a Földön, mi a teremtésük értelme. A baj az, hogy legtöbben el sem jutnak odáig, hogy feltegyék maguknak ezt a kérdést. Képzeljük el, milyen nehéz lehet választ találni rá!
A fiatal generáció, úgy tűnik, még inkább elfelejtette, mit jelent szeretni valakit pusztán önmagért, mellőzve azt a kérdést, hogy mit nyújthat nekik a másik. A filozófus szerint még egyetlen generáció sem volt ennyire csupasz és fogalmatlan.
Keserű ítéletet mondott felettük. Tíz emberből kilenc ma képtelen a szeretetre. Partnerünkben nem a kiteljesedést keressük, s nem azt tartjuk szem előtt, hogy mit adhatunk neki, csupán azzal foglalkozunk, hogy mi mit profitálhatunk. Talán jól esik az egónknak, hogy valakinek kellünk, talán enyhíti a magányunkat, talán jó valakihez odabújni. De igaz szeretetről először akkor beszélhetünk, amikor az ego megszűnik létezni és teljes valónkban alárendeljük magunkat a másik felünknek.
Varga Csaba úgy véli, a legfontosabb feladatunk az, hogy tudjuk, minden ember belső céllal és munkával születik erre a Földre. Mindegy, hány évet élünk, képessé kell válnunk a szeretetre, csak akkor indulhatunk el az önmagunkhoz vezető izgalmas felfedezőúton.
