Régen keltem már ilyen korán iskola miatt. 2009-re tippelek. A gólyák beilleszkedéséről írok cikket, és úgy gondoltam, inspirálóan hatna beugrani a tanévnyitóra egykori középiskolámba. Emlékszem rá, amikor még én is ott álltam a pályán, emlékszem egy-egy mondatra is igazgatói beszédekből.
Néhány saját tapasztalatot azért még így, több mint egy évtized távlatából is meg tudok osztani az Ipariban töltött első napjaimról, és arról, hogy mi segítette, és mi hátráltatta a beilleszkedést számomra. De előbb megkérdezem Irányi László igazgató urat arról, hogy a mostani elsősök milyen segítséget kapnak az iskolától az első időszakban?
Az a tapasztalat – mondja az igazgató – hogy a kilencedikeseknek elég komoly problémát jelent az átállás az általános iskolai tanulási módszertanról a középiskolaira. Ezért találták ki az Iparkodjunk! projektet, mely során szeptemberben felkészítik a gólyákat… ha nem is a nagybetűs életre, de a kisbetűs középiskolára mindenképp. A diákok önismereti, tanulásmódszertani foglalkozásokon vesznek részt, a tanárok pedig felmérik azt, hogy ki milyen tanulási módszerekkel tud sikeres lenni. A hónap végére kiderül, ki az, akinek további segítségre lesz szüksége.
Gólyatábor, 2011. (fotó az iskola honlapjáról)
A beilleszkedést segíti és az új környezettel, közösséggel szembeni fenntartásokat oldja az elsősavató, ami az elmúlt évtizedben több változáson is átment az Ipariban: az én időmben délutáni iskolai program volt, aztán gólyatábor lett belőle, idén először pedig bentalvós pizsamaparti során ismerkedhetnek meg az újoncok az épülettel.
Bezzeg a mi időnkben ilyen még nem volt, de a beilleszkedéssel kapcsolatban én is meg tudok osztani néhány személyes tapasztalatot.
Mindenek előtt nem árt, ha az embert olyan tanárok veszik körül, akik nyitottak arra, hogy segítsenek. Különösen hasznos, ha az igazgató példát mutat ebben. Nekem Sándor László igazgató úr jutott, aki – számomra a mai napig felfoghatatlan módon – az iskola bármelyik diákját nevén tudta szólítani, akkor is, ha ő maga soha nem tanította. Pályafutása során több generációnyi diák végzett az iskolában, és meggyőződésem, hogy ezt a sok-sok ezer embert bármikor felismerte, ha valamelyikükkel összefutott az utcán. Egyszer megállt mellettünk a folyosón, és közölte a mellettem álló lánnyal, hogy ismerte a nagyszüleit: már ők is iparisok voltak. Egy ilyen igazgató kezei között nem csoda, ha hamar igazi közösség kovácsolódik.
Ma már imádom az Ipari épületét (tavaly cikket is írtam róla), az első időszakban azonban komoly kihívások elé állított. Másfél évszázad alatt toldozgatták-foldozgatták az épületet, oda építettek újabb szárnyakat, ahol épp elfértek. Emiatt néha egészen váratlan helyeken találtam lépcsőket, és előfordult az is, hogy az egyik pillanatban még tudtam hol vagyok, a következőben pedig már fogalmam sem volt. Legutóbb ez a lépcső mintha nem ide vezetett volna. Furcsa.
Valahogy úgy alakult, hogy a középiskolát túlélő barátságaim nem az osztályon belül születtek, hanem például a diákönkormányzatban vagy a Helikonon. Ez utólag visszagondolva azért váratlan fordulat, mert az első egy-másfél évben annyira túlterheltnek éreztem magam, annyira sok volt a középiskola az általánoshoz képest, hogy a délutáni plusz elfoglaltságok inkább nyomasztó gondolatnak tűntek, mintsem életre szóló élménynek.
Vannak, akik hamar kikopnak az iskolából, és máshol folytatják a tanulmányaikat. Vannak, akik lehúzzák a négy-öt évet, aztán elballagnak, talán még néhány könnycseppet is elmorzsolnak, hogy aztán többet vissza se nézzenek. És vannak, akik számára a középiskola mindig meghatározó emlék marad – általában a legkevésbé sem a tananyag miatt.
Kedves elsősök, minden fent említett külső körülmény ellenére csak rajtatok múlik, hogy melyik lesz a ti utatok.
