Más a sajtó helyzete. Bennünket az olvasó, néző, hallgató minél hitelesebb, pontosabb, tisztességesebb kiszolgálása, informálása vezérel.
Ezért aztán talán megbocsátható, ha olykor tolakodunk, tülekedünk egy-egy fotó, vágókép érdekében. És még valami: a tulajdonos, a kiadó, a főnök – hivatkozva arra, hogy ezt igényli az olvasó – hajt, mert kell a szenzáció. Sokunknak ettől megy fel a pumpa. Miért vájkálni a még friss sebekben? Minek feltupírozni tényt színes, izgalmas, bulváros anyaggá?
Hol van a méltóság, az áldozat és családtagjai, barátai iránt elvárható empátia?
Kell tehát a cirkusz? Ön, kedves Olvasó, ezt várja? Nem hiszem.
Persze nemcsak a vasárnap hajnali Cozma-gyilkosság hozza ezt ki belőlem. Naponta történnek esetek, amiből szenzációt kellene faragnunk. Van olyan, akinek ez jól megy. Meg is él belőle rendesen. Vannak viszont konzervatív gondolkodású, szellemiségű szerkesztők, újságírók, akiknek ez nem kenyere, mert az emberi méltóságot előbbre valónak tartják. A Tisztelt Olvasó választ, melyik áll közelebb értékrendjéhez.
Súlyos gond van viszont akkor, amikor nem tud, nem képes, nem akar azonosulni egy tudósító a helyzettel. Vagy legalább tolerálni. És mit csinál? Hangoskodik, rágózik, nevet (!) akkor, amikor azoknak is könny tolul a szemébe, akik nem is ismerték az áldozatot. Hiteltelen, tisztességtelen az ilyen ember, aki talán azzal tud (próbál) védekezni, hogy ekkép alkalmas csak a történtek feldolgozására. Jogosan adódik a kérdés: alkalmas-e az ilyen a pályára. Kérem, döntse el ezt alkalomadtán a Tisztelt Olvasó, Néző, Hallgató.
Mi – lehetőségeink határai közt – megpróbálunk az ilyenektől elhatárolódni, s alázattal szolgálni azokat, akik megtisztelnek bennünket olvasói, nézői, hallgatói figyelmükkel.
Mindezen gondolatokat azon kollégáim nevében vetettem papírra, akik a tragikus helyzetekben is képesek méltósággal felülemelkedni a lassan mindent elborító mocskon, sötétségen, s rosszindulaton.
