Vidám, tehetséges srácnak tartották. Mindig ő volt a központ, vonzotta a társaságot, imádták a nők. Jól tanult, úszott, gitározott. Menő srácnak számított. Érettségi után eltűnt, senki nem tudott róla semmit, csak annyit, hogy befordult, elfordult a világtól. Aztán egyszer csak újból feltűnt a városban, megnősült, gyerekei születtek. De ő megváltozott. Szomorú, elkínzott, elhúzódó lett.
Banális sztori az enyém
„Anya egyedül nevelt, de apával is kiváló kapcsolatom volt. Sok időt töltöttünk együtt a válásuk ellenére. Anya az szuper volt, mindenről gondoskodott, mindig vidám volt. Imádott! Jól ment a suli, orvosnak készültem, mint a családban mindenki. Aztán minden összedőlt. Annyira banális, annyira filmbe illően panelsztori az enyém! Nincs benne semmi új. Ilyen az élet!
Anya meghalt balesetben, érettségi előtt egy héttel. Apa lejött, végig mellettem volt. Sikerültek a vizsgák, meg a felvételi is. Előttem állt Pest, az orvosi, az élet. Csak én nem működtem. Nem voltam önmagam. Azt gondoltam, erőből megoldom. Nem jeleztem, nem szóltam senkinek sem. Apa új családja befogadott. De én a kollégiumot választottam inkább. Fájt az ő boldogságuk!
Szobatársam, egy arab srác adott elsőször füves cigit. Nagyon jó volt! Finom. Megnyugtatott. Felemelt! Ellazított! Ma is bennem van az élmény. Suli mellett folytattam a zenét egy jó kis zúzós punk bandában. A fű csak segített. Minden jobban ment. Aztán minden jött egymás után. Ópium, morfium, heroin. Élveztem. Baromi jó fejnek gondoltam magam. Otthagytam az egyetemet. Csak zenéltem, éltem. Apára nem hallgattam. Eltűntem előlük.
Elköltöztem Miskolcra, majd Szegedre, aztán újra Pest következett. Néhány év alatt eltapsoltam anya örökségét. Nem érdekelt senki. Úgy éreztem, haverjaim, zenésztársaim megértenek, a többiek nem. Minden és mindenki le volt sz…a akkor!"
A gyönyörért meg kell fizetni
„Saját világban éltem. Anyag, haverok, zene, buli. Ez töltötte ki az életem. Egyre lejjebb, és lejjebb csúsztam. Mindent eladtam, amit csak tudtam, mindent feléltem. Kölcsönkértem, nem adtam meg. Nem is tudom, meddig mentem volna el. Mi lett volna a vége?
Ott fent nem engedték el a kezem. Kaptam néhány jelzést, amivel éltem. Tíz év után találkoztam a gimnáziumi szerelmemmel, Zsófival. Állt, csak nézett, sírt. Azt hitte rákos vagyok, azért nézek ki olyan cudarul. Majd amikor rájött, hogy mit is csinálok magammal, akkor attól sírt. Napokig nem tértem magamhoz. Piszok sza..l éreztem magam. Észrevettem a külvilágot, láttam magam kívülről. Undorodtam magamtól! Aztán megbetegedett apa. A féltestvérem megkeresett, elhívott hozzájuk. Apa utolsó heteiben sokat beszélgettünk. Nem mondott egy rossz szót sem, nem kérdezett. Csak beszélgettünk. Ahogy ő ment el, én úgy jöttem vissza az életbe. Megmentett!!!
Elmentem elvonóra. Hogy nehéz volt, az nem kifejezés. Naponta többször meghaltam. De érezni kezdtem. Igaz, először csak a fájdalmat, aztán a világot. Apa felesége, féltestvéreim segítettek. És én engedtem! Tiszta lettem! Az vagyok az óta is, tizenkét éve. Óriási dolog, de nagyon nagy meló nap, mint nap.”
Iszonyatosan félek
„Találkoztam egy gyönyörű nővel. Olyan nagy lés szép lelke van, olyan megértő, hogy nem tudom szavakba foglalni. Tünde a megváltás az életembe. Gyerekek: Júlia, Bendegúz pedig az ajándékok. Innen visszanézve nagyon nehéz a múlt. Boldog vagyok! De.. És mindig ott van a de. Apa örökségéből vettem egy házat, informatikusnak tanultam, otthonról dolgozom, és jól megfizetnek. Minden kerek. Látszatra!
Fáj mindenem. Belerokkantam abba a tíz évbe. A gyönyörért, a pillanatnyi élvezetekért fizetni kell életem végéig. Nem adták ingyen azokat az önfeledt pillanatokat. Kihullottak a fogaim, gyenge a keringésem, sokat fáj a fejem, 4-5 óránál alig alszom többet, rossz a vesém. Ezeknél a fizikai fájdalmaknál sokkal rosszabbak a lelkiek. Félek attól, hogy visszaesem. Pedig mindent megteszek azért, hogy ez ne történjen meg. Járok pszichológushoz, előadásokat tartok a múltamról, segítem a leszokásban a drogosokat. Ennek ellenére ott a félelem a mindennapjaimban. Azért, mert én szerettem drogozni, szerettem repülni. Félek, hogy a gyerekek is „bekattannak” egyszer. Mert csak egy hülye pillanat kell, aztán mindennek vége. Szégyen, fájdalom, félelem mindennapjaim része. Őszintének kell lenni, és szeretni. Talán ez segít!”
Képeink illusztrációk.
