Kapolcs. Ez a Bakony-felvidék és a Bakonyalja találkozásán található település az elmúlt közel negyed évszázadban szinonimájává vált a kultúrának és a művészetnek. A falu, ami minden nyáron tíz napra az ország művészembereinek otthonává válik. Az utóbbi években nehéz sorsa volt az ország legrégebbi fesztiváljának, többször átnevezték és volt olyan év, amikor teljesen elmaradt. Mondjuk ki, a Művészetek Völgye haldoklott. Egészen idáig.
Várakozásokkal teli hangulatban állítottam le az autót kedden délben egy parkolónak kinevezett mező szélén. Idén eldöntöttem, hogy nem bújom a programfüzetet csak sodródom az árral. Már a szénabálás mezők, a csörgedező patak és a barátságos helyiek is elegendőek ahhoz, hogy az ember kiszakadjon a zajos városi napok monotonitásából.
Itt jobb, ha lassú tempóra kapcsolunk, hiszen a falu utcáin és udvarain annyi szép dolgot láthatunk, amit a városi pörgésre beállított agyunk képtelen felfogni. Kiállítás a buszmegállóban, a tűzoltószertárban, az iskola udvarán és a kovácsműhelyben is. Az udvarházak nyitott kapuin belépve pedig különböző iparművészek és keramikusok termékeivel találkozhatunk. A levegőben szálló kürtöskalács és langalló illata ébresztett rá, hogy lassan ideje lenne ebédelni.
A Harcsa-Veronika udvar babzsákjain heverészős, ebédtől jóllakott, csendes ejtőzés után felélénkülve indultam tovább a zene irányába. A Blue sPot Café udvaron éppen Petruska András koncertjébe botlottam, akit a veszprémi illetőségű Campfire zenekar blues bulija követett.
Eközben szépen lassan beesteledett én pedig elindultam a Kaláka udvarba, ahol Lovasi András, Véletlen nevű zenekara készülődött az estére. A Lackfi János költő megzenésített verseit játszó csapat koncertjére alig lehetett már bejutni.
Ahogy üldögéltem a színpad előtt a fűben azon gondolkoztam, milyen szerencsés vagyok, hogy fél óra autóútra lakom Kapolcstól, ami erre a tíz napra egy kulturálisan pezsgő európai nagyvárossá válik.
