Ha követem a „hallottakról jót, vagy semmit” elvét, akkor nem írok, de megkaptam tegnap egy kollégámtól, hogy eddig nem kritikákat írtam az elmúlt két alkalommal, hanem ömlengtem, úgyhogy íme:
Kutattam egy kicsit az okát, hogy Dani Klein miért vonul vissza, mert semmi olyasmire nem akartam utalni, még csak érintőlegesen sem, ami sértő lehet. Csupán a korára és a napi szervezéssel, utazással együtt járó stresszre hivatkozik, amiért úgy döntött, élete hátralévő részét visszavonulásban tölti. A tegnapin kívül lesz még egy koncertje Bukarestben és még kettő otthon, Belgiumban. Azért fontos mindezt leírni, mert a művésznő láthatóan is fáradt volt tegnap este. A hangja tökéletes, a stílus semmit nem kopott az elmúlt évtizedek alatt, de éreztem rajta, hogy kimerült. Persze a több évtizedes rutin, a szinte anyai kedvesség, ahogy bánik a zenészeivel a színpadon és a közönséggel (érthető angolsággal) folytatott folyamatos párbeszéd mindezen átsegítette.
A műsor felépítése szerintem nagyon jól sikerült. Eleinte nagyon koncentráltam, majd a végére már mosolyogtam is. A kezdeti bemelegítő bluesosabb hangulatú dalokból a végére úgy felpörgette a közönséget, hogy már tényleg csak a Hey Nah Neh Nah-ra volt szükség ahhoz, hogy a közönség a székét eldobálva ropja a billegőst, vagy körbeforgóst a várudvaron. A zenekart figyelve az volt a benyomásom, hogy mindenki rendes mesterembere a hangszerének, nálam a zongorista vitte tegnap a prímet és a hegedűs majdnem.
Igazolva láttam azt a tézist is, hogy még a legprofibbak is bakiznak, mert ez is hozzátartozik az élőzene varázsához. S még mielőtt megkapnám valahonnét fentről a selyemzsinórt, hagy összegezzem úgy a tegnap estét, hogy egy professzionálisan összeállított és szépen kivitelezett koncertet láthattunk, hallhattunk tegnap este, ami a közönség szórakoztatásának tökéletesen megfelelt, de nálam nagyobbat ütött a keddi és szerdai koncert. És lehet, hogy én vagyok az ufó.
Nyakas Krisztián
