Éppen egy kétszázas lapult a zsebemben, odaadtam hát, majd Isten áldását kérve elbúcsúztam tőle. Azért vissza-visszanéztem, meggyőzendő magamat afelől, hogy elindul a buszállomás felé. Azt láttam még, hogy mások is megállnak előtte, de teendőim továbbröpítettek a népes utcán.
Bő egy óra elteltével jöttem vissza, s bizony, a kisöreg még most is ott volt, ahol elváltam tőle. Elsuhantam mellette, de hallottam, amint a jól betanult szöveget másoknak mondta.
Egy nap elteltével ugyanott volt. Bizonyára nem ösmert meg, én sem akartam beszédbe elegyedni vele, mert már nem a szánalom, a segíteni akarás, hanem a harag működött bennem. Kérjem vissza az amúgy semmit sem érő pénzemet? Szégyenítsem meg? Adjak egy újabb kétszázast? Beszéljem le a kuncsaftjait?
Tehetetlenül legyintettem egyet, s betértem egy közeli áruházba. Azaz betértem volna, mert előtte Szűz Máriára hivatkozva egy középkorú, fekete hölgy kért támogatást egy eléje tartott papírstaniclibe. Nem adtam egy fillért sem. Tanultam.
Aztán feltámadt a lelkiismeretem, hátha a kis purdéknak akar venni kenyeret, tejet, apró kis ajándékot?
Megkeményítettem szívem, s másodjára is nemet mondtam. Lehet, hogy a kisöreg miatt? Avagy azért, mert ismét tanultam? Pont a szeretet ünnepe előtt?
