A négy évfolyamos intézmények a tanulmányi eredmények, a
központi írásbeli alapján határozhatnak, illetve korlátozott számban tarthatnak
szóbeli meghallgatásokat is. Külön írásbeli vizsgát azonban ezek az intézmények
sem szervezhetnek - hangsúlyozta az államtitkár. Ha egy diák a központi
írásbelit megírta, annak eredményét az ország minden középiskolájának
figyelembe kell vennie.
Arató Gergely elmondta: a diákoknak az írásbelikre, amennyiben ez követelmény, december 10-ig kell jelentkezniük a felvételit szervező intézményekben. A vizsgákat 2009. január 23-24-én tartják majd. A pótvizsgák január 29-én lesznek. Az általános iskolák február 20-ig továbbítják a tanulói jelentkezési lapokat a középiskoláknak.
A szóbeliket február végén, március elején tartják a négy évfolyamos iskolákban, az eredményeket április 27-től kapják kézhez a diákok. Az idei középfokú felvételi vizsgák mintegy száztízezer diákot érintenek. Az új szabályozás az államtitkár szerint áttekinthetőbb, egyszerűbb és a diákok teljesítménye is jobban összemérhető.
A szerkesztő hozzászólása
Évek, de inkább évtizedek óta vitatéma a vizsga. Szóban vagy írásban? Esetlen mindkettő? Melyik a hitelesebb, mérhetőbb? Merthogy a mérések korát éljük. A papír csak papír marad, a beszéd (főképp annak értékelése) meg ugyancsak szubjektív.
Mindenképpen elgondolkodtató, hogy egyetlen tollvonással el lehet dönteni, legyen-e szóbeli, avagy ne legyen. Hiszen az adott iskola vezetése minden bizonnyal jobban tudja, hogy számára (de főképp leendő nebulói számára!) mi az előnyösebb.
Pedagógusok, pszichiáterek és pszichológusok, szülők és természetesen maguk a diákok is egymásnak ellentmondó véleményeket fogalmaznak meg.
Mi szól az írásbeli, mi a szóbeli mellett és ellen?
Az írás többnyire nyugodtabb körülmények között zajlik, de szép számmal vannak, akiket épp az eléje helyezett papír ránt görcsbe. Időzavarba kerül stb. Ugyanakkor (ne legyünk álnokok) nagyobb a lehetősége a puskázásnak.
A szóbelin viszont előtérbe kerül az egyéniség, a stílus, a kiállás, a helyzethez való alkalmazkodás stb. No meg a lámpaláz. Látható, hogy egyik sem üdvözítő, csak jobbat még nem találtak ki.
Mit kér a nagybetűs élet tőlünk? Folyamatos beszámolást, megfelelést szóban és írásban egyaránt. Afölött azonban botorság lenne polemizálni, melyik is a gyakoribb. Minden percünkben megszólalunk, s ennek alapján szinte azonnal ítélnek fölöttünk. Jól vagy rosszul, helyesen vagy éppen felületesen. A velünk kommunikáló hajlamos arra, hogy gyorsan mondjon véleményt rólunk. Az is bizonyos, hogy beszédünkkel rengeteget elárulunk magunkról (igaz az is, hogy a írás is elég jó kis tükör lehet…), amit viszont – éppen magunk védelmében és érdekében – fel kell építenünk, meg kell terveznünk. Ez pedig valamikor az óvodás korban (vagy még inkább a családban a kezdetektől fogva) kell elkezdeni. A kis versikékkel, dalocskákkal kiálló aprónép még nem is tudja, mit vállal. Lehet, hogy első szavaival egy vezérigazgatói szék irányába indul el. Igaz, vannak köztes lépések. Ilyen az iskola, ahol naponta kell megfelelnie (sajnos – és ennek millió pedagógiai magyarázata lehet – mára aránytalanul előtérbe került az írásbeli beszámoltatás, hiszen annyira objektív, hogy minimálisra csökkenti a tanító, tanár támadhatósági „felületét”), s ilyenek lennének a kis- és nagy vizsgák. Szóban. És szereplések, ahol ki kell állni valaki, valakik elé. Úgy, mint iksz év múlva az „igazi” világban. Itt nő meg az oktatás-nevelés feladata jelentősen, hiszen a felkészítés hosszú évek eredménye (kell, hogy legyen), s ha ez egy szakadozó (vagy szakadozott) láncszem, akkor kétes értékűvé válik a legjobb igyekezet is.
Sok pedagógus panaszkodik, hogy a gyerekek „krónikus” beszélhetnékben szenvednek, hiszen otthon sokukat azzal intik le, hogy „fáradt vagyok”, „mondd el anyádnak, apádnak”, „nézd inkább a tévét” stb. Az iskolában sem sokkal jobb a helyzet, mert a tananyag feszített, igazi „kibeszélősdi” legfeljebb az osztályfőnöki óra. Így aztán apránként leszoktatjuk a gyereket a beszédről, a beszélgetésről, s mire eljön az ideje, hogy szükséges megszólalnia, megkukul. Szerencsés esetben pótolja a veszteséget, de addigra már rég elkapkodtak előle munkát, lehetőséget.
Ezért is tartom fontosnak, hogy a felvételizők szóban is megnyilvánuljanak. Nem kell tételhúzásos „kis érettségi” tíz vagy tizenkét évesen, de az nagyon is elvárható, hogy 2-3 percig képes legyen összefüggően, átgondoltan, felépítetten megszólalni a kisdiák.
(a Vehír vitaindítónak is szánja fenti gondolatait. Várjuk véleményüket)
