Miroslav Krleža Agónia cimű drámájának (rendező: Dömölky János) bemutatóját szeptember 21-én tartották a Latinovits-Bujtor Játékszínben. Erős darabról van szó, brutálisan erősről, és ezt most nyugodtan lehet úgy is érteni, hogy az Agónia igencsak nyomasztó előadás. Ennek ellenére én mindenkit arra biztatnék, hogyha teheti, üljön be a színházba. Két és fél óra (szünet nélkül) tömény kínt és szenvedést fog látni kevés üdítő résszel, de meg fogja érni. Nem mondom, hogy feltétlenül újra és újra meg akarja aztán majd tekinteni az előadást a néző, mert töredelmesen bevallom, a közeljövőben én sem szeretném újra megnézni a darabot nyomasztó volta miatt, de ettől még száz százalékig állítom, hogy jó, mi több, kiváló darab, ami nagyon is kell a langyos, széplelkületű produkciók mellé.
Az Agónia története a 20. század elején, a Monarchia felbomlása utáni időkben játszódik, de ennél sokkal érdekesebb az a kortárs olvasat, amit generál. Báró Lenbachnak (Gáspár Tibor) néhány órán belül ki kell egyenlítenie adósságát, ezért szokásához híven feleségéhez, Laurához (Kéri Kitty) fordul, a nő azonban már halálosan unja az állandó tivornyákat, az adósságokat, és hogy csak kasszának jó, így megtagadja a kérést . A férfi öngyilkossággal fenyegetőzik, közben betoppan a harmadik fél is, Krizovec doktor (Oberfrank Pál) és a feszültség szép fokozatosan tetőfokára hág… A darab egy halom mai kérdést felvet - mi történik, ha a nő a kenyérkereső, a férfinak mennyire megalázó ez, ki lehet-e csak úgy lépni egy tönkre ment kapcsolatból, mi az, amit még tűrni kell - és az, hogy ezek olyan élesen kidomborodnak, jórészt Kéri Kittynek köszönhető.
A színésznő hatalmasat alakít Lauraként. Csupa feszültség és visszafojtott indulat ez az alak, amelyekről várom, hogy kirobbanjanak, de amikor ez megtörténik, még akkor sincs meg annyi kicsike megkönnyebbülésem sem, hogy Laura legalább most jól beolvasott a férfiaknak, akik csak kihasználják őt, ha már úgy néz ki, elválni egyáltalán nem olyan könnyű, semmilyen szempontból sem. Nem, folytatódik tovább a halálküzdelme, mert valóban azt látunk – Kéri Kitty olyan hitelesen játssza el ennek a nőnek a szenvedését, kapkodva, egyenetlenül lélegezve beszél, hogy időnként néha tényleg féltem, kap-e rendesen levegőt. Ugyanakkor nem tudom teljes mértékben sajnálni Laurát, mert úgy érzem, igenis ő is felelős a sorsáért: többször is észreveszi azokat a jeleket, amelyek arra utalnak, rossz úton jár, gúnyosan meg is jegyzi mindazt, amit felfedez, a végén mégis inkább elnyomja ezeket a rossz érzéseket, megalázkodik és bocsánatot kér, csak legyen valaki, akibe kapaszkodhat.
Remek a két férfi főszereplő is: Gáspár Tibor Lenbachként tökéletesen alakítja a lecsúszott, hőbörgő alkoholistát, aki folyton a maga igazát hajtogatja vagy önmagát sajnáltatja és a felelősséget másokra hárítja. Oberfrank Pálnak igen jól áll a kétszínű Krizovec figurája, igazi ívét adja a karakternek, ahogy fokozatosan bomlik ki valós arca – vicces, össze-vissza csacsogó szakbarbárból fokozatosan vált át visszataszító szeretővé, miközben az általános vonása – tudniillik a butasága – is megmarad. A produkció lényegi részét el is viszi a hátán a három főszereplő, és bár jól játszik Tóth Loon (süketnéma koldus) és Péti Krisztina (Mária) is, Terescsik Eszter pedig akcentussal beszélő grófnőként egy kis élénkséget visz a darab amúgy borús hangulatába, az ő jelenlétük némileg eltörpül a másik három színész mellett.
Érdekes a jelmez- (Tolmár Kata) és díszlethasználat (Dömölky János) is, előreutalgató, néhol majdnem rejtve maradó jelzéseik pluszban hozzátesznek az előadáshoz. Különösen kiemelném Krizovec ruháját: a doktor látszólag tüchtig öltönyének nadrágján vastagon kiemelkedik a fércelés, az ingje is kilóg itt-ott – milyen jól mutatja, hogy csak egy látszólag pozitív figurával van dolgunk. Jó a térelrendezés is nagyon, az összezsúfolt, letakart bútorokkal, amelyek között olyan kicsi a mozgástér, különösen Laurának. Nem tudom, mennyire rendezői tudatosság ilyen szempontból a három főszereplő első találkozása az első felvonásban, de megint csak kiválóan szimbolizálja a kapcsolatokat – a nő sokáig a két férfi között áll, megrekedve.
Igencsak jól sikerült amúgy is az előadás információcsepegtetése, ahogy fokozatosan hintenek el kis utalásokat és közben a feszültség egyre nő, hatásos a brechti illúziórombolás és a szembefordulások a közönséggel, avagy meddig két ember ügye az, ha tönkremegy egy házasság a rendszer változások következtében is.
Bravúros, ügyes rendezés az Agónia, aprólékos, részletekre kiterjedő elgondolásokkal, erős színészi megmozdulásokkal. Méltó utódja a tévéfilmnek, mi több, még egy fokkal jobb verziója.
