Néhány órás látogatást terveztem csak. Semmi komolyat, lemegyünk Kapolcsra, körülnézünk, kicsit feloldódunk a fílingben, aztán jövünk is haza. Utólag nem is értem, hogy találhattam ki ilyen blődséget. Nyilván, tavaly kimaradt a völgyezés, már kikoptak az emlékek, elfelejtettem, hogyan kell a jelenséghez hozzáállni.
Kapolcs, ez a kis falu, ami a szürke hétköznapokon csak egy bosszantóan szűk negyvenes szakasz Veszprém és Tapolca között, ilyenkor egészen más arcát mutatja. Mintha a településtábla mellett elhaladva egy láthatatlan dimenziókaput léptünk volna át.
Ahogy udvarról udvarra járunk a faluban, egyszerre érezzük úgy magunkat, mintha visszarepültünk volna egy középkori vásári forgatagba, vagy mintha egy elvarázsolt csodavilágba csöppentünk volna. Helyenként a Völgy úgy fest, mintha egy etno-jazz-világzenei hipszter Woodstockban lennénk, ami - csak hogy tisztázzuk - borzasztó jó élmény.
Órákig bolyongtunk a kézműves termékeket kínáló sátrak között, találkoztunk roppant szimpatikus utcazenészekkel, beszélgettünk érdekes emberekkel, és kóstoltunk gasztronómiai csodákat. Én pedig felírtam magamnak, hogy jövőre napijegyet kell venni, és legalább egy teljes napot szánni a programra. Irodalmi kerekasztalok, dedikálások, jazzkoncertek, magával ragadó hangulat.
Mindezt annak ellenére - vagy épp azért -, mert a Völgy egyre kisebb költségvetéssel doglozik, amit fesztivál-körökben manapság úgy illik kommunikálni, hogy "visszatértünk a kezdetekhez". Erről beszélt Márta István fesztiváligazgató is, aki az első napok után már elégedetten nyilatkozott.
"Örömmel konstatálom, hogy amit célul tűztünk ki, hogy egy mosolygós fesztivált csináljunk, teljesült".
