Öregszem. Vagyis inkább érek. Néhány éve még az Utcazene jelentette az igazi veszprémi fesztiválélményt számomra, elképzelni sem tudtam nagyobb mókát annál, mint sodródni a tömegben, első sorba küzdeni magam valamelyik színpadnál, ugrálva csápolni egy-egy pörgősebb számra, színpadok között rohangálni, mint a veszett egér.
Valahogy ma már többre tartom azt, amikor egy jó bor társaságában leülünk átbeszélni az élet nagy kérdéseit, mély filozofálásokból hangos röhögésbe átcsapni, és ha mindehhez még egy könnyed jazzes chill-out zenei aláfestés is társul, akkor teljes a boldogság. Számomra mára inkább a „rozérizling” jelenti a veszprémi fesztiválélményt.
De ha már szóba hoztam az Utcazenét: a múlt héten nyilvánosságra hozott programnaptár láttán sokan felhúzták a szemöldöküket. A fesztivál Facebook-oldalán olyan kommenteket is olvastam, amelyek szerint ez a koncepció bukásra van ítélve. Ízlések és pofonok, engem például nem zavar a Quimby vagy a Kiscsillag hiánya. Az Utcazenében azt szeretem, hogy mindig tud valami újat mutatni, új zenekarokat ismerhettem meg ahogy teljesen véletlenszerűen odakeveredtem egyik vagy másik színpadhoz. A Quimby pedig ezer meg egy helyen fellép, el lehet őket csípni, aki erre vágyik.
De addig is, esténként irány az Óváros tér!
