A megemlékezésen részt vett Márfi Gyula katolikus érsek és Niederhoffer Zoltán református lelkipásztor. Az ünnepi beszédet Oberfrank Pál, a Petőfi Színház igazgatója mondta el.
Oberfrank arról beszélt, hogy sok sebet kapunk és ejtünk is egymáson. Hátráltatjuk önmagunk és egymás előrelépését, amikor már eleve is sebesültek vagyunk. Ez a seb már 93 éve nem gyógyul, hiába is várunk rá. Az igazságtalanságot nem gyógyítja meg sem csepp, sem kenőcs. És csodák sem fognak történni, amik megváltoztatnák a tényeket. Erre a szomorú helyzetre aztán még rátettünk egy lapáttal, a december 5-i népszavazás a szellemi Trianonunk volt.
A színházigazgató elmondta, hogy piarista gimnáziumba járt, sem ott, sem a keresztény családjában nem esett szó Trianonról, első igazi felismerése a nemzeti tragédiáról Karinthy levele által történt.
Karinthy Frigyes: Levél kisfiamnak (részletek)
"Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok és szabadon és őszintén – hozzád beszélve és mégis magamhoz – valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magamnak sem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam. Most, ezen a furcsa nyáron, mely úgy hat rám, mint borzongó, kényelmetlen ébredés egy tarka és bolondos álom után, először válik tudatossá bennem, hogy egész életemben kerültem ezt a szót... íme, erőlködöm és nem tudom kimondani most se, különös szemérem fog el, nem tudom legyőzni; pedig nem volnék éppen zárdaszűz, se vénkisasszony – nevén szoktam nevezni, nemcsak a gyermeket, de ama boldog és áldott bölcsőt is, ahonnan származik. Megpróbálom megmondani, mi az, amit érzek, akkor talán nem kell kimondani; ugye? (...) De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam."
Oberfrank úgy gondolta, hogy csatlakozásunk az Unióhoz enyhítheti majd a sebeket, hiszen elmosódnak a határok, szabadon járhatunk majd át elszakított honfitársainkhoz. Arra azonban nem számított, hogy nemcsak mi nem változtunk az évtizedek során, de azok sem, akik ezt a bűnt elkövették ellenünk, és ma is ugyanolyan ellenségesen viselkednek – elég csak a Szlovákiában vagy Romániában az elmúlt években meghozott törvényekre gondolni.
Eközben belül is vannak olyan körök, akik támadják saját hazájukat. A direktor úgy fogalmazott, hogy keresztény emberként gyakorolni kell a megbocsátás erényét, de felháborítja az, hogy néhányan saját nemzetüknek ártanak.
Sokfélék vagyunk, de fontos, hogy egyben higgyünk, és ezt a nemzetet szolgáljuk – folytatta a szónok. Nem elég, ha az embernek bocskaija van, igazán magyarok akkor leszünk, ha mindennapi életünkben is a magyar kultúra, a magyar irodalom, film, színház fogyasztói leszünk. Ne csak beszéljünk, tegyünk is!
