„Siessetek, amíg még van szabad hely!” - biztattak minket az egykori HEMO, ma már VMK előterében pénteken. A színházterembe belépve üres nézőteret találtunk – egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy az előbbi mondat valami ironikus megjegyzés volt, aztán néhány másodperc alatt leesett, hogy a nézőket a színpadon elhelyezett székekre várják – és való igaz, itt már az utolsó szabad helyeket foglalhattuk csak el. Később aztán pótszékeket is hoztak, szóval mondhatjuk, hogy az alkotók elvárásait felülmúlta az érdeklődés.
Ezen a ponton meg kell vallanom, hogy nagy rajongója vagyok az amatőr színháznak, minden hibájával együtt is magával ragad a hétköznapi ember átszellemülésének bája.
Az idén 55 éves TIT Váci Mihály Irodalmi Színpad tavaly egyórás előadással tisztelgett a száz éve született Örkény István előtt. A közkedvelt író egyperces novelláiból összeállított színpadi darab négy fejezetből épült fel, bemutatta a világháború, a halál és az élet viszontagságait, mindig az Örkényre oly jellemző abszurd módon az érme másik oldalát előtérbe helyezve. Ezt a műsort adták elő ismét múlt pénteken, ahogy már említettem kvázi-teltház előtt.
Battyányi-Nagy Annamária, Fejes Réka, Léber Krisztina, Tatai Barbara és Felföldi Gábor műsora átmenet volt a felolvasóest és a színházi előadás között, és ez a formátum maga is kiválóan illeszkedett az örkényi világhoz. Az abszurdon átsütő kegyetlen őszinteség különösen a világháborús fejezetben olyan nyomasztó légkört teremtett, amit csak a novellákat olvasva nehezen élhettünk volna át. Elegendő annyit írnom: a TIT Váci Mihály társulata hozzá tudott adni valami pluszt Örkény szövegeihez, és azt hiszem ez minden dicséretnél többet mond.
