Felmérik, hogy „mi-mennyi-merre-miért”, és máris eldől, szimpatikus-e a másik, vagy sem. Ennyi. Nem kell hozzá se duma, se semmi.
Aztán repül a homok, suhog a bot, vagy éppen zsebbe csusszan a kavics, vagy kinyúl a kéz a kekszért. Nálunk nagyon érdekes dolog, hogy az elsőszülött van a háttérben, és a folyton elnyomott másodhegedűs áll a frontvonalban. Egészen addig, amíg a célszemély „felmérésre kerül”, és megtörténik az első kapcsolatteremtő gesztus.
Ezek a gesztusok tudják igazán zavarba hozni az embert. Kedvencem a cumi bő nyállal való kicuppantása a szájból, majd az idegennek való felajánlása, amitől az legtöbbször frászt kap, és nem kedvet a cumizáshoz. Sőt, ha esetleg ijedtében hátrálni kezd, jobb esetben értetlenkedés van, rosszabb esetben erőszakoskodás, miszerint „kóstold már meg, benyomom én, csudajó, na!”. Persze az utóbbinál nehezebb megértetni, hogy a másik nem szeretné a mienk szerint az egyik legtutibb dolgot.
Hasonlóan kedvencem a célszemély által erősen szorított tárgy megkaparintására való törekvés. Mintha az lenne a világ legérdekesebb és legfontosabb dolga, ami azonnal kell a mi csimotánknak is. Ez mellesleg érthető, hiszen a másik bébi láthatóan erőt merít belőle, tehát tudnia kell valamit, akár baba, akár keksz, akár homokozólapát. Mindenképpen többet, mint ami a mi gyerekünknél van, és egyébként hasonlóan erőt adó tárgy. Ja, és az sem számít, ha a másiké ugyanolyan, sőt! Kifejezetten idegesítőnek tűnik…
Azt hiszem, a nemek ilyenkor még nem számítanak. Legalábbis a lányomnak kifejezetten mindegy, kivel áll szemben. A fiam mondjuk a lányokra képes csak úgy kedvtelésből bambán nézni, míg a fiúk nem érdeklik, csak a tárgyaik: kisautó, kismotor, bot és az innivalójuk. Jobban belegondolva, ez felnőtt korában sem sokat változik. Beleértve az anyukák tetőtől talpig való radarozását is.
Bár még nem sokszor fordult elő, de kedvencem a puszik osztása. Vagy legalábbis az arra tett kísérletek, amit egyébként azt gondolom, csak az anyák tudnak értelmezni. Mármint értem ezt úgy, hogy a másik visító kisgyerek riadt anyukájának megnyugtatása csak elsőre tűnik bonyolultnak, hiszen a gyerekünk nem harapni akar, bár a megtévesztésig hasonlóan közelít. Az puszi akar lenni, csak még kicsit tökéletlen a technika.
Szóval nagyon helyes jelenetek zajlódhatnak, és nagyon komoly harcos helyzetek alakulhatnak ki egy játszótéren. Bár legtöbbször nem is kell elmenni odáig, elég, ha körülnézünk a saját házunk táján, mármint ami apa és anya kommunikációját, és cselekedeteit illeti. Mert – ahogy múlik az idő – szépen lassan, és egyre keményebben a saját tükreink lesznek a kisemberek. Ugyanúgy kalimpálnak és magyaráznak, ahogyan mi szoktunk egymásnak. Ugyanúgy fogják a porszívót és a telefont. De ez már egy másik történet…
