Meg van egy anya, akinek mindezt le kell vezényelnie, akár meghívott, akár meghívó. Na, ez az egyik legmurisabb esemény egy család életében. Nálunk legalábbis…
Mert ugyebár ha vendégek vagyunk, akkor anyának nem kisebb dolga van, mint kitalálni: mit vigyünk, mibe menjünk? Továbbá: csereruha, pelenkázócucc, kaja – ha nem adnának, vagy nem lenne jó a gyereknek –, innivaló. Ezeket nem csak a gyerekeknek, de magunknak is bepakolhatjuk, ha túl messzire kell mennünk, és nem lehet egy „bocsikadenyűgösagyerek!” felkiáltással elhúzni, és hazaérni húsz perc alatt.
De persze az sem kisebb feladat, hogy mit vigyünk? Mármint ajándékba, mert ugyebár az ünnepnek oka van, apának meg jobbnál jobb ötletei: kakis pelenka, bukis rugdalózó, főzelékes előke, és a többi számunkra egyedi és abszolút művészi emlék. Még jó, hogy csak „viccel”, de ettől még anyának nem lesz könnyebb kitalálni a tutit, így marad a virág, a pia vagy a csoki. Vagy tényleg valami nagyon kreatív szuper meglepi. De az már más fontosabb dolgoktól (pl. hova is tettem a fogzáskönnyítőt?!) veszi el a helyet az agyunkban.
Ha esetleg mi fogadnánk vendégeket, na az az igazi agytorna. Mert először is a család a fontos. A saját. Pontosabban a gyerek, meg a napirendje. Mert ha anya nem szeretne nagyon kiszúrni sajátmagával és a – vinnyogó gyereket hallgatni kénytelen – vendégsereggel, akkor kénytelen ehhez igazodni. Ami jelentősen leszűkíti a lehetőségeket időben, főleg, hogy az előző napok suvickolása, a pakolás, főzés és sütés anyát is délutáni szunyókálásra csábítja a békésen szuszogó gyerek mellé heveredve.
Szóval akár megyünk, akár jönnek, nem egyszerű móka. Leginkább, hogy a gyerek tudja a tutit, és ekkorra időzíti az első: falra rajzolást, egyszer alvást egy nap, önálló kanalazást, pucér fenékkel sikítozva futást a pelenkázni akaró elől, a virágföld megkóstolását, vagy éppen a káromkodást – persze gyönyörűen artikulálva, és hihetetlen hangerőn, amikor éppen egy másodpercnyi csend van.
De ha már egyszer túlesünk az „ünnepi tűzkeresztségen”, minden sokkal könnyebbnek tűnik. Rájövünk, hogy ha megyünk, nyerő lehet egy „első rajz”, és nem kell bőrönd, csak egy táska. Ha meg jönnek, akkor sem kell kinyírni magunkat az előkészületekkel, csak hagyni kell érvényesülni a gyereket, úgyis ő lesz a figyelem középpontjában, és nem a por a polcon.
Idővel pedig eljutunk majd oda is, amikor gyerekek jönnek vendégségbe. Addig meg csak figyeljük a barátkozás csíráit, mert nagyon tisztán zajlik a folyamat. A hajtépéstől a pusziig pedig sokszor csak egy másodperc telik el. De ez már egy másik történet…
