Mert vannak ugyan alapdolgok, amik már bizonyítottan működnek, de ebből van kevesebb. Hiszen sokszor azt sem lehet tudni, mi is a bömbölés oka.
Az elején lehet, hogy éhes, vagy fáj a hasa, vagy fázik, vagy melege van. De az is lehet, hogy csak egy kis szeretgetésre vágyik, vagy éppen arra, hogy hagyják már békén. Aztán később jöhet a foga, vagy éppen nem az a játék kell neki, ami előtte van, hanem az, amit nem ér el. A bömbölés azonban mindig bömbölés marad, és nem kis feladat anyának kitalálni, mi az oka.
Tanácsokat kaphatunk, hogy mitől nem fog fájni a hasa, mitől könnyebb a fogzás, vagy éppen melyik az a fejlesztő játék, ami mindig bejön. De éppenséggel az is lehet, hogy mire megtaláljuk a megoldást, már más a probléma, és mivel a kisember nem tudja elmondani, a helyzet nem egyszerű, igazi napi feladat ez a felnőtteknek.
A legjobb talán a megfigyelés, az odafigyelés, mert akkor talán idővel ki lehet találni, hogy sírás és sírás között mi a különbség. Ehhez, azt hiszem, az anyák értenek a legjobban, bár be kell ismerni, hogy apa is tud meglepően pontos megoldásokat kitalálni. Ilyenkor nagyon kifizetődő, ha anya örül, és nem dühöng, hogy miért nem ő jött rá. Meg kell találni az alapköveket, aztán szépen felépíteni belőlük a saját várunkat. Ennyi.
Az igazán gondos apukák egyéb nevelési dolgokban is nagyon jó érzékkel tudnak szabályokat alkotni. Anyukákat az érzelmeik vezérlik, míg apuka reálisan, és némileg kívülről látja a dolgokat. Viszont anyuka jobban érzékeli a kicsi igényeit, ám ha ketten együttműködve tudják megfejteni a rejtélyt, a baba nagyon szerencsés helyzetbe kerülhet.
Az igazi izgalom az, hogy nincs két egyforma gyerek. Ami az egyiknél bejön, a másiknál egyáltalán nem biztos. Sőt, tudjuk, hogy amit az egyik már tud, a másiktól még nem szabad elvárni, hanem érdemesebb megkeresni, mi az, amit a másik tud és az egyik nem. Na köszike. Lavírozni kell, egyensúlyozni, mint egy kötéltáncos. Erre pedig előre nem lehet felkészülni.
Könnyű okosnak lenni, tudjuk mi nagyon jól a tutit, hiszen mondta a nagyi, a védőnő, a doki, a szomszéd néni, meg a barátnőnk is, sőt, a múltkor is ezt csináltuk. Aha. A gyerek meg úgy gondolja, hogy fityiszt mutat mindenkinek, és produkál valami egészen mást, mint a múltkor. Folyamatosan változó Kisvilág, aki felkötteti velünk a gatyát.
Akkor pedig még arról szót sem ejtettünk, hogy mi van, amikor jön az akarat. Az a bizonyos, amitől halad a világ előre, amitől lesz valami. Az a csodadolog, amitől egyéniség lesz a kicsi, amitől saját személyisége van, vagy amitől legalábbis alakul a kölyök. Az a valami, aminél a legnehezebb középutat találni, hiszen mi nem mindig azt akarjuk, amit a csimota. Vagyis ő nem azt akarja, amit mi. Feszegeti a saját határait és a mi határainkat is. Na, az a kemény. De ez már egy másik történet…
