Ha valaki idegen, új arc hajol föléjük, máris eldől a sorsa: mosolyt kap vagy ordítást. Bár vannak olyanok, akiknek oda sem kell hajolni, elég, ha a szobába lépve köszönnek.
Nem hittem volna, hogy ez ennyire működik. Amikor még csak a más gyereke reagál ránk ordítva, az ember már arra is felfigyel, de általában azonnal kész a magyarázat: olyan nyűgös ma… Mi meg elfogadjuk, mert az nekünk jó, vagy mindegy, aztán megy minden tovább. Bezzeg, amikor a mienk ordít! Amikor eddig semmi baja nem volt…
Természetesen azt is alá kell írnunk, hogy az érzelmeink azzal a bizonyos „föléhajolós” emberrel kapcsolatban nem befolyásolják a gyerekét. Lehet, hogy a hátunkon feláll a szőr tőle, a csemeténk meg vígan gőgicsél neki, de lehet éppenséggel fordítva is. Mindenképpen érdemes megfigyelni a kisembert. Tudja a tutit. Ezt el kell fogadnunk.
Főleg, amikor az általunk cseppet sem kedvelt ember hirtelen elolvad, megszelídül, jó fej lesz, és kisimul az arca, sőt, talán mosolyog is. Elképesztő. Azt, amit mi hosszabb ideig sem voltunk képesek elérni, ez a kis piszok fél másodperc alatt megcsinálja. De hogyan?! Érdemes odafigyelni. A válasz általában az orrunk előtt van, és roppant egyszerű.
Ami a vérszerinti rokonokat illeti, na, az a legkomolyabb. Anya meg apa testvérei, szülei, meg a többiek, hát ők az igazi meglepetés. Ami nekünk félrecsúszott családilag, konfliktust szült, és minden vackot, az lufiként durran szét a jelenlétükben. Persze ehhez nekünk is engedni kell a feszültségünkből, de ha sikerül, fantasztikus dolgok történhetnek.
Vannak azonban megtévesztő esetek is. Ezek nagyrészt az erős, határozott személyiségek jelenlétében történnek meg, akik egyértelműen dominánsak mindenben. Ilyenkor először ordítás, majd finom közeledés, végül hihetetlen nagy „szerelem” szemtanúi lehetünk. Nem kell tehát elsőre megakadni, türelem, a gyerek pontosan fogja tudni, hova rakja azt a valakit, akit a közelébe engedtünk.
Az izgalmas az, hogy ha valaki érkezik, az utód meg már nagyobbacska, azonnal radarozza anyát meg apát. Megnézi az arcunkat jó alaposan, hogyan reagálunk az „idegenre”, aztán abban a pillanatban a helyére teszi. Mármint arra a helyre, ahova mi raktuk, de az nem feltétlenül ott van, ahova ő teszi majd. Így fordulhat elő, hogy a gyerek kedveli, mi meg még mindig nem. Na, azt hiszem, ezt a legnehezebb elfogadni. Ilyenkor nem tudunk másra gondolni, mint hogy: majd csak rájön egyszer…
Pedig nem biztos, hogy így lesz. Azt nem szabhatjuk meg, hogy kit szeressen, és kit nem. De az hamar kiderül, hogy őt ki szereti, és ki nem. Legtöbbször nem az imádja, aki ezt ezerszer elmondja. De ez már egy másik történet…
