Szóval én, a nagy romantikus, kitaláltam, hogy majd ha pozitív lesz a teszt, a saját gyerekkori kiscipőmet teszem Ember párnájára este, mert az olyan cuki dolog! Persze, ezt már a lombikosságom lelőtte, de bíztam benne, hogy az valami nagy, ütős pillanata lesz az életünknek! Valami zokogós, ölelkezős, „énisszeretlekes” izé, olyan Walt Disneysen! Hát inkább Dr. House módjára történt a dolog.
De kezdem ott, hogy a beültetés után az esélytelenek nyugalmával éltem az életem, dolgoztam, ahogy kell, mintha mi sem történt volna. Pár nappal a fenti esemény után kicsit rosszul lettem. Émelygés, meg ilyenek. Terhességnek korai, a sok hormonnak még esetleg betudható. Aztán hirtelen nagyon rosszul lettem. Hasgörcs, fulladási inger, némi hányingerrel. Az éjjelt kihúztam, reggel irány az ügyelet. Ott csak néztek rám: Lombikos? Akkor Veszprém. Mi nem nyúlunk magához.
Köszi. Nem számít, veszprémi sürgősségi, reggel. Műszakváltás, kávéillat, majdnem megdöglök a folyósón. Behívnak, elmesélem, mi van, adnak egy zacskós izét, megiszom, jobb. Közben másik doki jön, egy kialudt-fejű, azt mondja, legyen vérvétel, meg UH. Még egy jó óra döglődés a folyósón. Aztán jön a doki, és megkérdezi: Át tud menni egyedül ultrahangra KISMAMA, vagy hívjak beteghordót?
Hogy mi?! Hogy ki? Hogy én?! Tessék?! Micsoda? Kismamaaa? Mármint úgy? Konkrétan? De honnan tudják?! MI VAN?! A doki mosolyog, ja, nem mondta, megvan a vérvétel eredménye, terhes vagyok. Vélhetően többes terhesség. Mukk. Jó nagy. Szóval ultrahang? Oké. Fel kell hívni Embert. De mit mondjak?!
Ultrahangon még rosszabbul vagyok. Folyadékot találnak a hasüregben, sőt a mellkasban is. Felküldenek a nőgyógyászatra. Felhívom a dokimat, közben Ember beér. Nem tudunk normálisan kommunikálni. Fel sem fogjuk, mi van. Dokim nem enged haza. Mellkasban folyadékkal nem. Túlstimuláltak, mondja. Hogy mit? Túl sok petesejtet érleltek meg, a szervezetem kiakadt, folyadék szivárog a sejtjeimbe. A terhesség csak ront a helyzeten. Micsoda?! Hogyan lehet rossz, hogy végre áldott állapotban vagyok?!
Hát nagyon. Életem legdurvább napjai jöttek. Csak telítődtem, csak telítődtem folyadékkal, miközben mindent megtettek értem, amit csak lehetett, amivel nem árthatnak a babá(k)nak. Már úgy néztem ki, mint egy hordó, és csak ülve tudtam létezni a fulladási inger miatt, amikor elérkezett a csúcspont. Azt mondták, addig jó, amíg rosszul vagyok, mert addig beszélhetünk terhességről. Ha hirtelen jobban leszek, elmentek a babák. Ekkor három liter infúzió ment belém, még három liter folyadékot ittam meg, és fél liter jött csak ki. Egyik éjjel azt hittem, megfulladok. Halálfélelmem volt. Én a kórházban sírtam, Ember otthon. Aztán jött Andi, a nővérke, aki kötelezett a mantrára: Jól vagyok, és napról napra jobban leszek.
Ezerszer mondtam el aznap éjjel. Nem kerültem intenzívre, nem kellett elvenni a babákat, hogy engem mentsenek a fulladástól, lassan jobban lettem. Nagyon lassan. Már tudtam nevetni azon, hogy még nincsenek egy centisek a gyerekeim, és máris kikészítettek! Aztán az utolsó éjszaka megálmodtam, hogy Ember mondja, ikreink lesznek. Másnap reggel, a hazamenetel előtti ultrahangon kiderült, igazam van. Azt viszont álmomban sem gondoltam, hogy mire megszülök, szinte hazajárok a kórházba, barátnőre találok, és nem csak Andinak lehetek hálás, hanem az egész harmadik emeletnek. De ez már egy másik történet…
