Heti Ügy-kontrollunkban Veszprém újdonsült kitüntetettjeit mutatjuk be olvasóinknak: a város új díszpolgárát, és három Pro Urbe érdemérmet kapott polgárát. Alábbiakban az Eisenbeck Istvánnal készült interjúnkat olvashatják.
Eisenbeck István
Eisenbeck István Pápán született, mosolyogva jegyezte meg: „a nagy emberek mind Pápán születnek”. Középiskolába a Türr István Gimnáziumba járt, majd Pécsre került tanárképző főiskolára, szerencséjére, hiszen még az utolsó három szakos évfolyammal végezhetett, így matematika, fizika és testnevelés szakos pedagógus lett. Munkamániásnak tartja magát, ezt a mintát a szülői házból hozta.
– Miért tartja magát munkamániás embernek?
– Munkamániám a szülői házból ered. Édesanyám nem tudott dolgozni, szívbeteg volt. Édesapám textilgyári munkás volt, három műszakban dolgozott. Azonban nem elégedett meg csak ezzel a munkájával, hanem kertészkedett, hetente kétszer vitte a piacra az árut. Nagyon csodálom őt, nem véletlenül ragadt rám a munkamánia is.
– Honnan a sport szeretete?
–Pápára vezethető vissza. Általános iskolában volt egy tanárom, Csapó László, aki megszerettette velem a kézilabdát. Rosszul is esett neki, hogy nem Pápára kerültem vissza. Mindig a sport motivált. Világéletemben pedagógus, testnevelő tanár akartam lenni, már a gimnáziumban eldöntöttem. Felfigyeltek rám Pécsett, leigazoltak a Pécsi Ércbányász kézilabdásokhoz, úgy volt, hogy ott is fogok maradni. Annak idején egy hónapos volt a tanári gyakorlat, amit Nagyvázsonyban végeztem el. Ott ismerkedtem meg a feleségemmel, az ő ereje nagyobb volt, mint az enyém, így Veszprémbe kerültem. Szerencsémre állást kaptam a Dózsa György Általános Iskolában, ahol közel 42 évig dolgozhattam.
– Hogyan alakult a pályája?
– Olyan ember voltam, aki mostanában nagyon rossz lenne, mert nem mozdultam el sehova, a nyugdíjig itt maradtam. Amikor ide kerültem azonnal osztályfőnök lettem. Kováts igazgató úr megérezte, hogy ennek így kell lennie, ki kell használnom a három szakomat. Szerencsém volt, hogy mellette dolgozhattam legalább 10 évig, ami után a ranglétrán tovább kerülhettem igazgatóhelyettesként. Amikor igazgató úr elment nyugdíjba, akkor lettem igazgató. Ezt csinálhattam majdnem 22 évig. Közben voltam a szőnyeg szélén is elég sokszor. Hívtak más iskolákba is igazgatónak, edzőnek is akartak a Bakony Vegyésznél, de ez utóbbit csak egy évre vállaltam el. Nem az edzőségre akartam adni a fejem, hanem a tanári pályára. Annyira hozzám nőtt ez a városrész, tenni akartam érte még többet, hogy képviselő is lettem. Ha odaállunk Gizella és Szent István szobrához, lenézünk, akkor előttünk van a Dózsaváros. Elég elhanyagolt volt, így úgy lettem képviselő, hogy meg kell csinálni bizonyos dolgokat, ha nem, akkor lemondok. Nagyon sok dolgot meg tudtam oldani.
– Szerencsésnek tartja magát, hogy egy munkahelyen dolgozhatott ilyen hosszú ideig?
– Is-is. Az egy munkahely kicsit kényelmességet is jelent. Vannak előnyei is és hátrányai is. Ez a városrész annyira a szívemhez nőtt, hogy el sem tudtam volna képzelni magamat máshol. Más iskola illatát, környezetét, nem tudtam volna elképzelni magamnak.
– Nagyon sokat tett ezért az iskoláért. Kellett küzdenie?
– Mindig éreztem, hogy a Dózsa iskolának testnevelés tagozatos iskolának kell lenni. Addig dolgozgattunk, míg sikerült megteremteni ennek feltételeit. Létre tudtunk hozni egy szabadtéri füves pályát és négy gyakorlótermet, ami feltétele volt annak, hogy testnevelés tagozatunk legyen. Ezekben a dolgokban nekem nagy szerencsém volt. Elsők között gondoltam a megyében, hogy a német testnevelés tagozatos iskolát is meg kell csinálni. Később lett a logopédiai tagozatunk is, amit a hátrányos helyzetű gyerekek miatt kellette létrehoznunk. Ebben partnerem volt a régi kisegítő iskola igazgatója. Német nemzetiségi osztályt is sikerült beiskoláznunk. A város ezekhez mindig partner volt, nem kis munkával és nem kevés pénzzel járt a fejlődés.
– Hogyan fogadta a Pro Urbe érdemet?
– A munkámat soha nem egyedül végeztem, ezt egyedül nem is lehetne. A Pro Urbe érdemérem Veszprém városért született, de mivel nekem a Dózsaváros volt a szívem csücske, ezért ha lett volna a városrészért díj, inkább az járt volna nekem. Nagyon nagy dolog a Pro Urbe érdemérem. Mindaz, amit a városrészért, az iskoláért és a sportért tettem, talán valamennyire a városért is dolgoztam. Ennek a díjnak a fele a kollegáimnak járna.
