A II. világháború első, Lengyelország elleni sikeres hadjárata során számtalan tartalékos és hivatásos tisztet, főtisztet ejtett fogságba a Vörös Hadsereg. A Szovjetunió hírhedt, belső rendfenntartásra kiképzett gárdája, az NKDV információt és együttműködést akart kicsikarni tőlük. A többség ezt visszautasította. Az ő sorsukat pecsételte meg a Szovjet Kommunista Párt Politikai Bizottsága, amikor utasította az NKDV-t, hogy végezze ki a lengyel foglyokat. Erre áprilisban Szmolenszk mellett több helyen tarkólövéssel kivégeztek 15–22 000 tisztet. Tőmondatokban ez történt Katynban.
Valójában többről, sokkal többről van szó. Egy brutális, embertelen diktatúra megnyilvánulásáról. A szovjet kommunista vezetés egy tollvonással a túlvilágra küldte a lengyel elitet. Hiszen nem csak a lengyel hadsereget fejezték le, amikor a tisztjeit, főtisztjeit kivégezték, hanem a tartalékos tiszteken keresztül tanárokat, mérnököket, orvosokat – magát a lengyel értelmiséget.
Mi, magyarok érezzük ezt át igazán. Az 1848-49-es szabadságharc után a mi elitünk is – igaz kisebb részben – akasztófa alá került, vagy menekült külföldre, ahonnan csak az 1867-es kiegyezést követően térhetett haza. Ez a sok-sok férfikar, alkotó energia hiányzott nekünk, és hiányzik azóta is… és Lengyelország sem heverte ki azóta ezt a brutalitást.
Az embertelen tettet csak súlyosbította az a tény, hogy évtizedekig nem lehetett beszélni róla, nem lehetett biztosat tudni az egykori hadifoglyokról. A nagy kommunista testvér, a Szovjetunió, megtiltotta. Lengyelországban – mint szovjet alávetett államban – némaság volt minden kérdésre a válasz.
A halálnál van borzalmasabb. Az élet, amikor reménytelenné válik, amikor az idegek szétszedik az ember személyiségét. Maga a bizonytalanság. Ezzel az érzéssel kellett megküzdenie sok ezer lengyel családnak. A Szovjetunió nem felelt, nem vállalt semmit sem. Letagadta. Gorbacsov 1990 áprilisában elismerte a tényt. Jelcin a dokumentumok átadásáig jutott, ám azóta sem került igazán nyugvópontra a két ország között Katyn.
Hogy mennyire érdekli a lengyeleket ez az esemény, talán legjobban Andrzej Wajda rendező Katyn című alkotása mutatja. A nyugaton sikeres, világhírű rendező hosszú évtizedekig dédelgette a filmet magában, hogy édesapjának is emléket állítson. A drámai képsorok zene nélkül mutatják be a tisztek utolsó napjait, és családjuk érzéseit.
Érdemes megnézni, ahogy a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban 2011. április 16-án, szombaton 10.30-kor nyíló kiállítást is. Megnézni, emlékezni, megbocsátani. És soha nem felejteni!
