Teljes lecsúszottság egy színtéren, három karakterrel, direkt tragédia nélkül, de a tragikus sorsok minden fanyar és mindent átható izzadtságszagával – valami ilyesmit akar megmutatni a dráma.
Vígjáték a magyar fociról – áll a Tavaszi Fesztivál plakátján, ez azonban félrevezető. Mint ahogyan láthatóan félre is vezette azt a busznyi középiskolás korú fiút, akiket sejthetően a foci hívószava miatt hoztak el. Bezselézett hajukkal és legtrendibb lilában és rózsaszínben játszó ingeikkel hatalmas távolságra voltak a RETRO Színház színpadán felépített koszos és kopott öltöző lepukkant alakjaitól. (A fiúknál csak az időről időre felcsattanó faszomok, és a fehér fecskealsójára rámarkoló partjelző Sűrített tej van, adj pár percet poénja ült.)
Fillár István
A meccs valóban csak keret, előtte, a szünetben, majd utána látjuk a három szereplőt, végig az öltözőben. Szappan – a bíróból visszaminősített partjelző igazi szarkeverő, élete minden színtéren kudarc: nincs munkája, elvált, és gyerekeit sem láthatja, pénze sincs rájuk, a játékvezetésben sincs sikere, elbundázott meccse és egyéb stiklijei is felbukkannak, de nem bizonyítottak, úgy csúszik ki a nyílt lelepleződés elől, mint a szappan. Fillár István hozza a besavanyodott, kétszínű figurát, aki életének kisiklásáért a háta mögött Szomorúszájúként emlegetett Lacikámat okolja. Félidőkor ezért is rakja el a sárga lapot, ezzel megpecsételve a meccs sorsát.
Lipics Zsolt
A Lipics Zsolt által megformált bíró figurája kissé halványabbra sikeredett, mint más rendezésekben (például a Jókai Színház, a Thália vagy a Budapesti Kamaraszínházéban). Lacikám kabátja, öltönye, felszerelése ugyan így is fényévnyi távolságra van a partjelzők szakadt ruháitól, mégsem demonstrálja azt a minőségi klassziskülönbséget, amit kéne. Kissé puhány alakja és egoizmusa ugyan komikus, de árnyaltabb a kép, ha a siker a minőségi öltönyben, órában, táskában is megmutatkozik, önteltségéhez pedig egy valóban vonzó külső párosul. Túlzott motiváltsága – az a mániákus elszántság, hogy munkahelyi sikerein túl a FIFA bíróság is összejöjjön – erős kontrasztot képez a két kilátástalan sorssal, mégsem vált ki érzelmeket. Nem tudjuk utálni, mikor még magabiztos és pökhendi, és valahogy szánni sem a meccs kudarca után. Szappan utálata is sokkal átélhetőbb, ha Lacikámban látjuk azt az embert, akire titkon mi is féltékenyek tudunk lenni.
Széll Horváth Lajos
A kezdetben amolyan rakás szerencsétlenségként megjelenő Művész a darab utolsó egyharmadában mintha a szövegkönyv minden poénját kisajátította volna. Ő is utálhatná a Szomorúszájút, hiszen lenyúlta szerelmét, aki minden meccsnapon sóskát főzött neki sült krumplival, mégsem a gyűlölködés és a bosszú, hanem Mariann elvesztése és versei foglalkoztatják. No meg az, hogy másnaposságát valahogy kezelje, és minél kevesebbszer hányjon az öltözőben és a meccsen. Széll Horváth Lajos játéka nem csak emiatt marad emlékezetes, hanem azért is, mert az utolsó percekben teljesen meztelenül sétál végig a színpadon. Ez, majd a végén frízben összeálló három pucér férfi amúgy indokolatlan rendezői elképzelés.
Míg a felbőszült szurkolók kinn őrjöngenek és várják a három játékvezetőt, addig az öltözőben a kölcsönös beolvasás során rajzolódnak ki igazán a karakterek, mesélődnek el az életek. A legkilátástalanabb Szappané, életének kudarcainál sokkal nagyobb személyiségtorzulása, a gyűlölet, a féltékenység és a kétszínűség már nem minden gesztusát megmérgezte. Lacikám karaktere nem kap újabb réteget, a FIFA-álom bukásán kívül igazán semmi sem rendíti meg. Művész az egyetlen, aki még hinni tud bármiben: az igaz szerelemben és a költészetben. Dilettáns verssorai, és ahogy rohan lejegyezni egy-egy brilliánsnak vélt szintagmát, roppant komikusak, és jól ellenpontozzák az amúgy minimalizált nyelvet, ami hozza a szotyiköpdöséssel kötelezően együttjáró nyelvi karaktereket.
Az Egressy szövegek visszatérő negatív figurája, Bittner, akár közös ellenségképként össze is kovácsolhatná a szereplőket, hiszen ő az, aki dönt a bírók, partjelzők sorsáról, és ráadásul Mariann (akiről kiderül, hogy „Szappannak is megvolt”) már vele jár, a sérelmek azonban olyan mélyek, hogy nem oldódnak fel a dráma végén sem. Ez nem Vincze János rendező koncepciója; a szerző akarja a periférián rekedésre és a valódi tragédia nélküli szétcsúszó, de ugyanolyan mélyre csúszó életekre irányítani a figyelmet.
A Sóska, sültkrumpli már tíz éve fut különböző színházak műsorán, s nem véletlen, hogy kamaratermekben valahogy jobban „átjön”. Ez a kukkolás, amit nézőként művelünk (az öltözőn túl a három életbe), egy intimebb térben erősebb, sokkal jobban működik. És talán akkor a színpadról letekintő színészeknek sem annyira savanyú lepillantani egy félig üres nézőtérre.
