Az Óváros Galéria tavaly december óta várja a művészet iránt érdeklődőket, és úgy tűnik, sokan szerették meg e kiállítóhelyet, hiszen a Maszkok kiállításra annyi érdeklődő érkezett, hogy csurdoltig töltötték a kis helyiséget.
A rövid megnyitón Schéffer Anna művésznő – aki matematika-rajz szakos tanárként a pedagógus pályáról érkezett a művészet világába – a farsang vidám hangulatához kapcsolódó maskara-viselés megemlítése mellett a maszkok mélyebb, filozofikusabb értelmezését is érintette. A kiállított művek hangulata természetesen a játékosságot tükrözi, hiszen a farsang a világ örök körforgásának részekén a megújulás misztériumát hordozza magában, ám a maszkok csupán a többiek elől rejtenek el minket – önmagunk elől még a maszkok mögött sem tudunk elbújni.
A raku technikával készült (redukciós technika, amely során a kerámiákat izzó állapotukban kiveszik a kemencéből, majd föld-homok-szervesanyag keverékébe temetve hagyják kihűlni) kiállított alkotások az időtlenség érzetét keltik, hiszen újonnan is olyanok, mintha mondjuk több száz évvel ezelőtt formázta és égette volna ki őket egy régi mester. Schéffer Anna szándékosan játszik rá az időtlenség illúziójára, mert, amint mondta: csak a pillanat létezik, a most, a jelen, amely itt van velünk, és pillanatok alatt elszáll.
Falakon látható maszkok furcsán ötvözik a játékosságot és a mélyebb, meditatív, dramatikus érzeteket. Az alkotások nagyrészt vidám hangulatot árasztanak, de nem tehetek róla, némely mű a halotti maszkokat juttatta eszembe, másoknál úgy éreztem, hogy valójában a lélek kivetüléseit tükrözik. De a maszkok már csak ilyenek. A híres velencei karnevál maskarái is egyben szemet gyönyörködtetőek és egyben ijesztőek, mert sosem tudni, hogy ki rejtőzik az álarc mögött, és kihez tartozik a maszk keretéből elővillanó két szempár.
A megnyitón Uher Győrfi Bálint játszott klarinéton, és Varga Zoltán klasszikus gitár-művész szórakoztatta a közönséget, Kiss T. István pedig Kosztolányi Dezső Akarsz-e játszani? című költeményét szavalta el.
P.S.
S ha már Kosztolányi: hazafele menet Kosztolányi Caligula című novellája jutott eszembe, amelyben a császár magára veszi az őrület maszkját, ám az álarc hozzánő, és képtelen megszabadulni tőle. Csupán halálakor hullik le róla az álarc: a meggyilkolt Caligula fölött álló egyik összeesküvő katona pedig így szólt magában a végre „maszk” nélküli arcot látva: Ember. A maszk lehet játék, lehet vicc, és véresen komoly dolog is: többet is megmutathat hordozójáról, mint emberi arca, és eltakarhat, elfedhet, elbújtathat mindenki elől – akár örökre is.
