Az idő ciklikusságát – az év- és napszakok egymásutániságát – az élőlények ösztönösen érzékelik: a növények éppúgy felkészülnek a tél viszontagságaira, ahogy az állatok. Egyiküknek sincs azonban olyan pontos tudása arról, mikorra várható a körülmények megváltozása, mint az embernek. Ez a tudás pedig nagyban hozzájárult az emberiség felemelkedéséhez.
Azt ugyanis fejődésünk korai szakaszában felfedeztük, hogy az évszakok kiszámíthatóan követik egymást, ahogy az is pontosan kiszámítható, mikor köszönt be az éjszaka. Ezek ismeretében pedig hatékonyabban és tudatosabban lehet megszervezni és megtervezni az életet.
Az időszámításunk alapjait a csillagászati adottságaink jelentik: a Föld tengely körüli forgása határozza meg a nap, míg Nap körüli keringése az év hosszát. Nem tudhatjuk, mikor készült az első napóra, de a ránk maradt tárgyi emlékek több ezer évre vezethetők vissza. Az egyik legismertebb, valószínűleg naptárszerű feladatot (is) ellátó építmény a Stonehenge – ennek tájolása azt bizonyítja, hogy az emberiség már ötezer évvel ezelőtt is pontosan ismerte az év ciklikusságának sajátosságait, az építményt ugyanis a nyári napforduló napkeltéjéhez igazodva tájolták.
A Stonehenge bizonyítja: őseink ötezer éve is pontos tudással rendelkeztek az év ciklikusságáról
Az idő ma használt mértékegységei a sumérokhoz köthetők: ők dolgozták ki a hatvanas és tizenkettes váltószámokat: az óra az ő rendszerüknek köszönhetően áll 60 percből, a perc 60 másodpercből, a nap 2x12 órából, az év 12 hónapból.
Láthatjuk, hogy a napok vonatkozásában már korán léteztek pontos módszerek, azonban az órák múlását sokkal körülményesebb mérni. A napórák jelentették az első megoldást, ezek hátránya azonban nyilvánvaló: csak akkor használhatók, ha közvetlen napfény éri őket, már felhős időben is teljesen haszontalanok, nem is beszélve az éjszakai időmérésről. A ma leginkább dizájnelemként használt homokórák ugyan pontosan tudták mérni az idő haladását, azonban folyamatos emberi beavatkozást igényeltek.
A velencei Szent Márk katedrális toronyóráját 1493-ban üzemelték be
A mai értelemben vett órák a 13. században kezdtek megjelenni, majd hamarosan divattá vált a templomok és más épületek tornyaiba órát szerelni, az órák múlását pedig gyakran harangjátékkal tudatták. A technológia fejlődése már ekkoriban is hasonló módon jelent meg, mint napjainkban: az emberek egyre kisebb méretben képesek előállítani a szerkezeteiket – és ez az óra evolúciójára is igaz. A 15. században megjelentek az első zsebben is elférő órák, a 17. században pedig a gazdagabb háztartásokban díszes ingaórákat állítottak.
A technológia fejlődésével nemcsak a méret, hanem az ár is csökken. A 18. századra a kis méretű, hordozható óra termékké vált, amit a korábbi, teljesen egyedi darabokhoz képest nagy számban állítottak elő. Arra azonban, hogy az óra a ma ismert formájában tömegtermék lehessen, egészen a 20. század elejéig kellett várni. Nem meglepő módon – ahogy sok minden mást – a karóra elterjedését is a hadseregnek köszönhetjük. A zsebben hordott, így folytonos matatást igénylő órák ugyanis kevésbé voltak praktikusak a fronton, mint a csuklón viselt, így villámgyorsan leolvasható társaik.
Az első világháborúban terjedtek el a csuklóra szíjazott órák
A karóra evolúciója tehát bő száz éve kezdődött, és azóta nagyon átalakult, hogy mit hordunk a csuklónkon. A kezdeti mechanikus, felhúzós órák az évszázad második felére kimentek a divatból, helyüket a kvarcórák vették át, amiket már nem rugók és fogaskerekek, hanem elektromos impulzusok hajtottak. A digitális órák megjelenése pedig korábban elképzelhetetlen funkciókat – például számológépet – tett elérhetővé egy a csuklónkon elférő szerkezetben. A kilencvenes évek közepén azt hittük, hogy a karóránk egyfajta mini számítógéppé fejlődik majd.
Tényleg azzá fejlődött, bár volt bő másfél évtized, amikor a karunkon hordott időmérők majdnem kihaltak. A mobiltelefonok elterjedésével ugyanis visszatértek a kvázi-zsebórák, és velük a dilemma: miért hordjak valamit a csuklómra szíjazva, ha amúgy is mindig ott van a zsebemben egy kütyü, ami kiírja a pontos időt? Az órák az ezredforduló környékén eltűntek a kezekről, és az elmúlt tíz évben tértek vissza, két tökéletesen ellentétes trendet képviselve.
Egyfelől újra divatba jöttek a mechanikus órák – az automatikus felhúzórendszereknek köszönhetően a karunk mozgásából nyert energia révén már a felhúzásukkal sem kell bajlódni. Az analóg korszakot felidéző szerkezetek kiegészítőként, kvázi-ékszerként épültek be az öltözködésünkbe. Ezzel párhuzamosan pedig megjelentek az okosórák, amik a mobiltelefonok funkcióihoz engednek hozzáférést, és közben akár pulzust és aktivitást mérnek, GPS alapján elmentik, merre, mekkora sebességgel, milyen intenzitással futottunk vagy kerékpároztunk. A tech-szektor egyre inkább a viselhető kütyükben, köztük elsősorban az okosórákban látja a következő évtized legnépszerűbb termékét.
