2018. november 14., szerda
Aliz névnap

A zene inspirál és motivál

  • kult
  • 2018.11.03
    17:28
  • Ecoport magazin
Zenésznek lenni azt jelenti: lemondások voltak, vannak és mindig is lesznek, de azután a csoda vár – vallja Kerekes Blanka veszprémi születésű, Zürichben élő fuvolaművész, aki kisgyermek kora óta keményen dolgozik álmai eléréséért – abszolút sikerrel. Már 11 évesen közreműködött egy CD-n, ma pedig a legnevesebb zenészekkel koncertezik.

Kilenc évesen fogtál először fuvolát a kezedbe, amikor édesapád letett eléd egyet az asztalra. Szerinted mi járhatott a fejében?

Azt nem tudnám megmondani, hogy miért pont a fuvolát választotta számomra, de hamar kiderült, hogy fogékony vagyok a zenére. Édesapám orvos volt, emellett szerelemből zenélt, hegedűn és brácsán játszott szimfonikus zenekarban, tagja volt az Operaház kórusának. Szerette volna, ha én is foglalkozom zenével – talán azért is, mert a szüleim már egészen pici koromban megfigyelték, hogy amikor zene szól, ámulattal hallgatom.

Akkor, ott eldöntetett a sorsod?

Gyermekkorom óta hozzátartozik az életemhez a mozgás szeretete: sport tagozatos általános iskolába jártam és versenyszerűen atletizáltam. Ha a zenével nem találunk ennyire egymásra, sportoló lettem volna. De a sporttól sem szakadtam el: síoktató és teniszedző végzettséggel is rendelkezem. Azóta a Zürichi Sportakadémia edzőjévé váltam.

Már nagyon fiatalon neves művészekkel dolgoztál együtt. Hogyan élted meg ezt?

Lenyűgözött az elhivatottságuk, a tudásuk, a zene iránti alázatuk. Szerencsém volt, hogy rögtön Kövi Szabolcsnál kezdtem zenét tanulni, aki szabad szellemű, kreatív, fiatalos lendületű tanárom volt. Amellett, hogy jól megtanította az alapokat, sokat improvizáltunk és zenét is szereztünk. Neki köszönhetem a hangszer szeretetét. 11 évesen közös CD-t jelentettünk meg, koncerteket adtunk többek között a budapesti Merlin Színházban és a Kertészeti Egyetemen. Már akkor belekóstolhattam a zene csodálatos világába, ami a mai napig inspirál és motivál.

Nem érezted azt, hogy emiatt le kellett mondanod a gyerekkorodról?

Lemondások voltak, vannak és mindig is lesznek. Ez a velejárója a művész létnek, az alkotásnak. Persze az állandó gyakorlás, a rengeteg utazás sokszor fárasztó gyerekként, kiváltképp, ha hajnalban érsz haza, másnap pedig az iskola és edzések várnak. De ezt játéknak fogtam fel, illetve tudtam, hogy a komoly munkának meglesz az eredménye, és csodás pillanatok várnak rám.

Ma már Zürichben élsz és dolgozol. Miként vezetett oda az utad?

A Dohnányi Ernő Zeneművészeti Szakközépiskola elvégzése után a Zeneakadémia fuvolatanár szakán tanultam Tősér Dánielnél, aki ránevelt a hibátlan, precíz, kottahű előadásmódra. Időközben elnyertem a Zürichi Zeneművészeti Egyetem egyéves tanulmányi ösztöndíját és rendkívül gyümölcsöző időszak vette kezdetét. Ismét kiváló tanárom volt, Prof. Matthias Ziegler, a modern fuvola megalkotója. Általa elmélyíthettem a tudásom a modern fuvolatechnikák világában, amiről a szakdolgozatomat is írtam. Fő gondolataként azt vetettem fel, hogy már kisiskolás korban elsajátíthatók azok a modern és újító technikák, amelyek csak a felsőbb osztályos tanulók tananyagában szerepeltek. Ez forradalmi változást hozott és mára a dolgozatomat tananyagként oktatják a svájci zeneiskolákban. Ez nagy megtiszteltetés számomra.

Egyértelmű volt, hogy kint maradsz?

Nem. A fordulatot az jelentette, hogy a svájci egyetem felajánlotta, felvételi vizsga nélkül átvesz a magyar Zeneakadémiáról. Úgy éreztem, ha már másodszor hív Svájc, ott a helyem. Mivel azonban magyar vagyok, szeretem a hazámat, elfogadtam az ajánlatot, de hazajöttem, és a Zeneakadémián lediplomáztam. Majd, megköszönve Svájc bizalmát, Zürichben is megszereztem a fuvolatanár végzettséget és a fuvolaművész diplomát. Mindkét intézetben kitüntetéssel zártam a tanulmányaimat. Sokat jelentett az is, hogy már a tanulmányaim alatt lehetőségem nyílt a zürichi Tonhalle zenekarral játszani, közös CD-t vettünk fel a Winterthuri Szimfonikusokkal, Hans Zender dirigálása alatt játszhattam, az Operaház művészeivel dolgozhattam. A Rorbas-i Zeneoktatási Központ tanára lettem, megnyertem a Winterthuri Szimfonikusok fuvola próbajátékát. Ma már a Mannheim-i Philharmonikusok szóló fuvolistája, több svájci szimfonikus zenekar tagja, a Zürichi Zenei Verseny zsűri tagja, és a zürichi zeneiskolák éves fuvolavizsgáinak vizsgaelnöke vagyok. Elnyertem a Zürichi Zeneművészeti Egyetem docensi állását is.

Nem volt nehéz elszakadni itthonról?

De, mivel nagyon szoros kapcsolatot ápolok a családommal. Ugyanakkor nem szakadtam el innen: Svájcban dolgozom, de a szívem itthon van. Szerencsére a magyar zenei életnek is részese lehetek: Török Ádámmal, a blues királyával több közös turnén részt vettünk itthon és Svájcban is. Ha Magyarországon járok, örömmel játszom a Mendelssohn Kamarazenekarral és Hajas Szilárd zeneiskolai tanárommal, de szólistaként felléphettem a Budavári Mátyás-templomban, valamint a Zeneakadémián a budapesti gitárzenekarral is.

Szerinted elég megbecsült ma a komolyzene?

A zenészeink világhírűek. A nagy különbség a két ország között, hogy Svájcban működik a mecenatúra rendszere: tehetős zenekedvelő emberek gyakran karolnak fel tehetséges fiatal művészeket. Szerencsés vagyok, mert mecénásaim között említhetem például az Eszterházy családot. Hihetetlen érzés ilyen élményben részesülni, ilyen különleges kapcsolatot ápolni. Svájcban nagy kultúrája van a házi koncerteknek is. Bár idehaza egyre látogatottabbak és kedveltek a modern zenei koncertek, telt házas koncertet ritkán tapasztalni. Svájcban tanulhattam először jazzt, és a jazzkoncertek is mindig megtelnek.

És milyen az élet kint a zenén kívül?

Nyugodtabb. A svájciak kedves, segítőkész emberek, viszont a magyarokhoz képest kicsit távolságtartóbbak. Időnként hiányzik egy ölelés, egy simogatás, hogy megveregessék a vállam. Ugyanakkor ebben a kis országban rengeteg náció él, ami nyitottabbá tesz. Ami pedig a munkamorált illeti, a helyiek tényleg maximalisták és pontosak, munkaidő után viszont véget ér a hajtás, és azt is respektálják, ha este 8 után kikapcsolod a telefonod, mert a családoddal vagy, vagy a hobbidnak élsz.

A sok elfoglaltságot miként tudod kezelni?

A művészélet érdekes, vonzó, de stresszes. Nem tudod, mikor kapsz egy felkérést. Ha kapod, egy pillanat alatt fenekestül felfordul az életed, ha nem cseng a telefon, kétségbeesel. Persze ez benne a csoda, de a tudat, hogy soha nem lehet előre tervezni, megvisel, főként, ha itthon olyan nevelést kaptál, ami arra ösztönöz, hogy tervezd meg és vidd végig, amibe belefogtál. Kikapcsolódni is úgy tudok, ha a következő órám, napom biztosan szabad: olyankor a zenének és a sportnak élek, meghallgatom a barátaim koncertjét, iszunk egy pohár bort és beszélgetünk, vagy a mecénásaimmal találkozom.

A jövőre vonatkozóan mik a terveid? Örökre kint maradsz?

A jövőt nem tudom földrajzi helyhez kötni. Játszom Ausztriában is, az Eszterházy-kastély nyári zenei fesztiváljára kapok évek óta meghívást vendégművészként, de felléptem több helyen Németországban is. A világhírű hegedűművésszel, Roby Lakatossal Svájcban és itthon is koncerteztem. Ahol lehetőség van, ahol szívesen hallgatnak, ott vagyok otthon. Persze ha egy szempontot valaha is figyelembe vehetnék, az az lenne, hogy a családomhoz közel legyek.

A cikk eredetileg az Ecoport magazin szeptemberi számában jelent meg.