Az elmúlt évekhez hasonlóan idén is megemlékezett Sziveri Jánosról, az Új Symposion szerkesztőjéről a nevét viselő intézet: hétfőn egész napos konferenciát szerveztek a Pannon Egyetemen, az egykori folyóirat utóda, az Ex Symposion új lapszámmal jelentkezett, este pedig Porga Gyula polgármester és Reményi József Tamás, a Sziveri Baráti Társaság elnöke átadta a Sziveri-díjat Terék Anna vajdasági költőnek.
Reményi elmondta, a díjat 1992 óta miden alkalommal egy olyan, a pályája elején álló, kevésbé díjazott alkotó veheti át, akit teljesítménye összeköt a radikális új világban meghatározó szerepet betöltő Sziverivel. „26 éve adjuk át ezt a díjat, ami ritka folytonosság a rendkívül hektikus kulturális életben” – tette hozzá. Úgy véli, a kulturális élet szegletébe szorult Sziveri János emlékezete mindannyiunk számára erkölcsi felkiáltójelként szolgálhat, akinek öröksége ma sem halott: Sziveri napjainkban az élő költészeti hagyomány, amelyet az olyan, hozzá hasonlatos fiatalok munkássága is bizonyít, mint Terék Annáé.
Terék Anna 1984-ben született Topolyán, a Vajdaságban, Jugoszláviában. Az általános iskolát szülővárosában, a középiskolát Szabadkán végezte. Ezt követően Budapestre költözött, ahol 2012-ben szerezte meg pszichológus, tanácsadó és iskolapszichológus szakirányú diplomáját az Eötvös Loránd Tudományegyetem Pszichológiai és Pedagógiai Karán.[1] 2015 óta iskolapszichológusként dolgozik Budapesten. Első kötete 2007-ben jelent meg, Mosolyszakadás címmel. 2011-ben publikálta Duna utca című, második kötetét, melyért ugyanabban az évben Sinkó Ervin-díjat kapott. Első színdarabját 2013-ban mutatták be Jelentkezzenek a legjobbak! / Neka se jave najbolji! címmel, a Szerb Nemzeti Színházban, Újvidéken. Vajdasági lakodalom című drámakötetét 2016-ban adta ki, legújabb verses könyve pedig, a Halott nők2017 tavaszán jelent meg.
A költőnőt méltató pályatársa, Orcsik Roland laudációjában arról beszélt: a legjobb verseskötetek azok, amelyekhez folyton visszatér és amelyek nem csak megjelenésük pillanatában hatnak. Terék Anna verseit azonban elég egyszer végigolvasni, s máris másként lélegezni utánuk. Példaként legfrissebb, Halott nők című kötetét emelte ki, mely szerinte „a posztjugoszláv vajdasági magyar líra eddigi csúcsa, az elmúlt 28 évben jelentkező generációk tenger-, talaj- és identitáshiányának, válságának legátfogóbb és legpontosabb költői sűrítménye”.
Terék Anna „verses novellái” felnőttek és kiskorúak drámai monológjai, lírai alanyai traumatikus tapasztalatok, a pincesötét hangulatok médiumai, melyeket a szerző rendkívül pontosan, szinte dísztelenül ad vissza. Hosszúverseiben, mely a vajdasági magyar irodalomban sokáig kiemelt helyet foglalt el, ám a 90-es, 2000-es években jelentkező generációk körében már egyre kevésbé elterjedt, a balkáni háború borzalmait adja vissza meglepő élességgel, noha ő maga nem élte át a szarajaveói ostromot. „Terék költészetét mégis az empátia, az elesett, elnyomott, a sorstalan és a nincstelen iránti elemi együttérzés hatja át. Ez a líra a remény jegyében fogan: oldás az egyedüllét szorongásában” – fogalmazott Orcsik.
Terék ezzel kapcsolatban megjegyezte: iskolapszichológusként úgy látja, az emberek ma a legmagányosabbak, tükörsima fagy vesz minket körül, amelyből pedig csak úgy tudunk kitörni, ha egymásban tükröződünk. „Számomra jó volt Sziveriben tükröződni, s remélem, egyszer az én verseimben is jó lesz másoknak.”