2018. április 26., csütörtök
Ervin névnap

Amikor lekerül a maszk

  • kult
  • 2017.12.23
    04:00
  • Ecoport magazin
Fent állni a színpadon, zongorázni és énekelni, gátlások nélkül önmagad lenni – Süle Zsolt énekes, zenész szerint nincs ehhez fogható felemelő érzés. Interjúnkban kezdetekről, LGT Emlékzenekarról, ÉSTE formációról, művészi lépcsőfokokról és kitörési pontokról is szót ejtünk.

Egyszer azt nyilatkoztad, a szereplési vágy korán befészkelte magát a zsigereidbe. Volt ennek családi előzménye?

Édesapám vendéglátós zenész volt, bár nem nagyon látott túl azon a közegen. Figyelmeztetett, hogy ez nem egyszerű szakma. Én viszont mindig is zenész akartam lenni. 14 évesen alapítottuk az első zenekaromat, a Story-t, ahol még csak dobos voltam. Idővel elkezdtem szövegeket írni, majd egy bátor ötlettől vezérelve elképzeltem, mi lenne, ha saját muzsikát csinálnék. Akkor alapítottuk a Sansz nevű zenekart, ami már saját dalokból álló repertoárral rendelkezett.

Úgy tudom, a zeneszerzésben szerepet játszott a hadseregben töltött idő is. Milyen volt az a miliő?

A honvédség azért volt nagyon meghatározó, mert életre szóló barátságok kötődtek ott. Mielőtt bevonultam volna, ingott alattam a léc, nem voltam stabil, a zenei világom sem volt kiforrva. Ott viszont nagyon erős karakterű emberekkel hozott össze a sors, lett több nagyon muzikális barátom, akiknek köszönhetően teljesen átformálódott a rálátásom a zenére, és akkor kezdtem el énekelni is.

Ami magával hozta az LGT Emlékzenekart is. Mit ad neked a zenekar?

Az emlékzenekarban az egyik legjobb a barátság, ami összetart minket. Soha nem volt tagcsere, együtt öregedtünk meg. Egy Ki mit tud?-on találkoztunk, rivális zenekarok tagjaiként, de az LGT szeretete összehozott bennünket, és kitaláltuk, hogy kezdjünk el LGT dalokat játszani a magunk örömére. Akkor még nem volt reneszánsza a tribute zenekaroknak, de nagyon hamar sikeresek lettünk. Volt egy koncertünk Somló Tamással is – szerintem iszonyú rosszul sikerült, nyilván nem volt még rutinunk. Ugyanakkor hatalmas löketet adott, elkezdtünk városi programokon szerepelni, majd jöttek a nagy fesztiválok, amiknek döbbenetes atmoszférája volt. De bennem mindig ott volt, hogy más tollával ékeskedek. Nem mondom, hogy ez zavart, csupán egészen más a saját gondolataiddal színpadra lépni. Amikor lejöttünk a színpadról egy LGT-s buli után, az mindig karneváli érzés volt. Saját dalokat énekelni sokkal fárasztóbb, de utána még 3 hétig tart ez az iszonytatóan felemelő érzés.

Miben tudtál megnyilvánulni, hogy ne csak más tollával ékeskedj?

Az LGT-vel párhuzamosan csináltam a Mozizenekart, amiben a saját dalaimat adtuk elő. Emellett mindig vonzott a színház. Egyszer Vándorfi László felhívott minket, hogy készül egy LGT dalokra írt darab, a Miénk a cirkusz, és kézenfekvő, hogy mi legyünk a kísérő zenekar. Nagyon nagy sikere lett, és ez fordulópontot jelentett az életemben is. Valami csoda volt a színház. Akkor még fiatalabbak voltunk, mindenki kicsit földtől elrugaszkodott volt, de keményen dolgoztunk. Később volt még egy Omega darab, illetve a Csodabogarak című mesedarabhoz komponáltam zenét. Ez megint egy másik élethelyzet volt, ami rettentő sokat adott: amikor először hallottam meg a dalaimat az előadáson, teljesen elérzékenyültem. Ezután még szereztem zenét egy másik mesejátékhoz, kialakult egy folyamatos kapcsolat a Pannon Várszínházzal, és ha valami apró-cseprő munka adódott, mindig szívesen vállaltam.

Fontosak a határátlépések?

Rettentően. Szeretem feszegetni a határaimat, és szerencsére mindig adódik egy lépcsőfok, amit megléphetek.

A Mozizenekar is ilyen lépcsőfok volt?

Érdekes, hogy azt sosem lépcsőfoknak éltem meg, hanem nagyon kellemes találkozásnak tehetséges zenészbarátokkal. Jó lett volna nagyobbat lépni vele, de nem jött össze, valószínűleg mert nem volt menedzser, aki mögöttünk állt volna. Sokan érdeklődnek felőle ma is, és én mindig azt mondom, hogy a Mozizenekar egy élő zenekar, csak most alszik.

Végül is mi mozgat?

Az, hogy van mondanivalóm. Nagyon szeretem a közönséget és jó színpadra állni. Sokan, amikor felmennek a színpadra, felvesznek egy maszkot, nálam viszont fordítva működik: olyankor teljesen levetkőzöm.

Pár éve Trócsányi Gergővel létrehoztátok az ÉSTE formációt. Hogy született meg az ötlet?

Egy Utcazenén találkoztunk Gergővel, és említette, hogy van több verse a fiókban, amiket nem tudott feldolgozni. Azt mondta, találjak ki hozzájuk hangulatokat. De milyet? Mert ő rockzenész, és féltem tőle, hogy nem tudok azonosulni a zenéivel. Fél évig nem is foglalkoztam velük, de amikor megtettem, rájöttem, hogy nincs is köztünk akkora szakadék. Egészen más karakterek vagyunk, mégis sok a közös pont, valahogy összeértünk. Végül megszülettek a dalok, Gergő kérésére műfaji megkötések nélkül. Így lett belőle funky, tangó, kocsmazene, egy nagyon színes zenei világ. Ekkor már kézenfekvő volt, hogy együtt dolgozzunk, de nem tudtuk, hogyan induljunk el. Mert ezek a dalok csendet igényelnek, nem lehet őket eladni kocsmában. Debreczeny Zoli javaslatára és dr. Herth Viktóriának köszönhetően csinálhattunk egy nagyon jól sikerült beszélgetős estet a Művészetek Házában, ahol ott volt Tóth Loon is, aki azt mondta, ez színházért kiált. Faragott belőle egy csodás előadást, amit nagyjából tízszer játszottunk a Játékszínben, mindig telt ház előtt. Korábban azt mondtam, jó ha két előadást megér, amire eljönnek a barátok, családtagok, de rengeteg volt az idegen. Ez megint katartikus élmény volt, mert láttam az emberek reakcióit, és csönd volt. Később készítettünk belőle egy nagyon sikeres lemezt, és összeraktuk a második albumot is, ami megint csak színházért kiált. Most keressük a helyét, hol tudnánk elhelyezni.

Több produkcióban is jelen vagy, mindenki rendkívül tehetségesnek tart, mégsem lett belőled befutott sztár. Szerinted miért?

Mert nem vagyok elég tehetséges. Soha nem szerettem zsűri előtt fellépni, a Ki mit tud?-okat is utáltam, mert miért négy ember döntse el, hogy ami nekem fontos, az jó-e vagy sem? Eleve kizárt volt, hogy ezen a vonalon induljak el.

De ez nem feltétlenül tehetség kérdése, talán csak nem vágytál a sztársággal járó életformára.
Lehet. Érdekes, mert a közönséget imádom, és ez így kicsit ellentmondásosnak tűnik. Talán a média nem vonzott? Úgy gondoltam, egy idő után nem az a nívó, hogy bekerülsz a médiába, és ők majd felfújnak.

Budapest sosem vonzott?

Nem igazán. Persze jó lenne bejutni az ÉSTE-vel egy ottani kamaraszínházba, mert sokan látnák és kíváncsi lennék a reakciójukra, hogy ott is van-e létjogosultsága, ahol nem ismernek. De ma már nem nagyon szeretek feljárni.

Meg lehet élni a zenéből?

Nem, évtizedek óta büfében dolgozom. Kell ez a háttér, de csak úgy lehet csinálni, hogy tudom, hétvégén zenélhetek. Somló Tamás mondta egyszer, hogy irigyel minket, mert mi akkor zenélünk, amikor akarunk. Valahol igaza van. Más, amikor megélhetési zenész vagy, koncertről koncertre jársz és egy idő után rutinná válik a dolog. Nem tudom, ez mennyire tudna engem szinten tartani és boldoggá tenni. Azért amit megfogalmaztam az álmaimban, mindig előkotorta az élet, de tele vagyok még ambíciókkal.

Mik ezek az álmok?

Szeretnék az ÉSTE-vel találni egy színházat, ami befogad minket és egy jó rendezőt, aki csinál egy jó előadást, amivel minél többször felléphetünk. Nagyon szívügyem ez a projekt, úgy érzem, itt igazán kitárulkozhatok. Iszonyatosan jó ezt megélni. Mert az a maszk nagyon régóta rajtam van, és nem azért, mert el akarom takarni magam, hanem mert az egy bohócmaszk, hogy a körülöttem élő emberek jól érezzék magukat. Amikor ott ülök a zongoránál, akkor is tudok szórakoztatni, de már a magam arcával, és ez semmihez sem fogható érzés. Emellett úgy döntöttem, készítek egy saját lemezt zenészbarátaim segítségével. Izgalmas lenne csak Süle Zsoltként megjelenni.

Süle Zsolt
énekes, zeneszerző


​Születés: Veszprém, 1969. január 28.
Iskola: Vendéglátóipari Szakközépiskola
Munkahely: vendéglátás
Család: Feleségével egy fiút és egy lányt nevelnek, lánya ugyancsak érdeklődik a művészet iránt, fiát a sport vonzza.
Legfontosabb zenekarok: Mozizenekar, LGT Emlékzenekar, ÉSTE
Színházi közreműködések: Miénk a cirkusz; Omega – Égi vándor; Csodabogarak; A világgal békémet mára megkötöttem… ÉS TE?; Madarat tolláról

Bertalan Melinda | Fotó: Domján Attila, ÉSTE, LGT Emlékzenekar