És most nem a tízévesen férjhez kényszerített kislányokra vagy a közel-keleti nőkre gondolok, akiket szokás úgy emlegetni, mint szexrabszolgákat, hanem olyasvalamire, amihez bizonyos szinten nekünk, felvilágosult, nyugati fogyasztóknak is egész sok közünk van.
Kedden jelent meg a sokak által igen csak várt iPhone család legújabb generációja, az iPhone 8, 8 Plus és a csúcskategóriás iPhone X, azt azonban valószínűleg kevesen tudják, milyen körülmények közül érkezhettek a világelsőnek számító telefonok.
Az új iPhone család Fotó: index.hu
Pedig az iPhone-ok titkos élete már 2010-ben igen nagy port kavart a médiában: az ok 14 munkás halála volt, akik az embertelen bánásmód és az alacsony fizetések miatt levetették magukat az Apple eszközeit gyártó Foxconn gyár tetejéről. Steve Jobs a világ legnagyobb elektronikai alkatrészeket gyártó Foxconnal együtt igyekezett megnyugtatni a kedélyeket, miszerint túljutottak ezen a nehézségen: Terry Gou, a kínai multi igazgatója az öngyilkosságokra válaszul hálókat húzatott az épületek köré, hogy ha valaki az ablakon keresztül ugrana, ne zuhanjon le, az alacsony bérekre reagálva pedig fizetésemelést ígért. Jobs a maga részéről egyébként azzal kommentálta még a dolgokat, hogy a gyárnál elkövetett öngyilkosságok száma a nemzeti átlagon belül volt, s noha technikailag nem tévedett, meglehetősen cinikus megnyilvánulásnak hangzik ez a világ egyik legnagyobb profitot termelő vállalatától.
Biztonsági őrök és háló az öngyilkosságok ellen
Ráadásul a néhai Apple-mogul nyilatkozatával ellentétben a nehézségek egyáltalán nem szűntek meg. 2012-ben arról számoltak be a hírek, hogy a távol-keleti multicég egyik gyárában 14 éves gyerekeket foglalkoztatott, 2014-ben pedig a BBC rántotta le a leplet a szintén iPhone alkatrészgyártó Pegatron üzeméről, ahol a munkásokat annyira kizsigerelték, hogy nem egyszer a gyártósor mellett aludtak el. A felvételeket egy álmunkás-újságíró készítette, akit 18 egymást követő napon dolgoztattak, és egyszer sem kapott pihenőt, de a műsorból az is kiderült, hogy bár a munkások önként jelentkezhetnek túlórára – amivel a napi munkaidő 16 órára is nőhet –, aki mégsem ír alá ilyen vállalást, azt kirúgással fenyegetik.
A kínai óriás szerint ugyanakkor a horrorsztorik hamisak, és hogy bizonyítsa igazát, tavaly áprilisban első alkalommal maga engedte be a nyugati médiát shanghaji üzemébe. A Bloomberg fotósának képei alapján embertelen körülményeknek valóban nincs nyoma: a helyen rend és tisztaság van, a mintegy 50 ezer alkalmazott pedig katonásan felsorakozva várja, hogy átessen a személyi igazolvány ellenőrzésen és az arcfelismerő rendszer lecsekkolja őket – a vezetők szerint erre épp azért van szükség, hogy a dolgozók ne trükközhessenek a túlórával, akik valójában önként vállalják azt a nagy szegénység miatt. Azon persze el lehet gondolkodni, ez mennyire csak a felszín, a fotós ugyanis a szerelőcsarnokba való belépésre már nem kapott engedélyt.
Sorakozó a rabszolgamunkára?
Utóbbi kérdésfelvetéssel cseng össze Brian Merchant júniusban megjelent The One Device: The Secret History of the iPhone című könyve is, melyben a korábban említett Foxconn longhua-i gyárában tett tapasztalatait osztja meg. Merchant beszámolója szerint a hely olyan, mintha valami szupertitkos telepről lenne szó: minden bejáratot biztonsági őrök védenek, az alkalmazottak nem juthatnak be a személyi igazolvány bemutatása nélkül, a csomagszállító sofőröktől ujjlenyomatot vesznek, és mindenhol feliratok hirdetik, hogy idegeneknek tilos a belépés (a Reuters újságíróját konkrétan egy kocsiból rángatták ki, mert megpróbált fotókat készíteni).
A riporter végül egy titkos úton, a mosdókon keresztül jutott be a gyár területére, ahol egy korábbi Foxconn munkással, Xuval beszélgetett a munkahelyről, aki szerint a média figyelme ellenére semmiben sem javultak a kondícióik. Amellett, hogy gyakran 12 órát dolgoztak, az agresszív és kétszínű vezetőséget is el kellett viselniük, akik folyamatosan sértegették őket, ha túl lassan dolgoztak és egyáltalán nem tartották be az ígéreteiket. Xu egyik barátjának például dupla annyi fizetést ígértek a túlóráért, de végül csak az alapbérét kapta meg.
Az állandó nyomás és a kizsákmányolás szinte rutinná vált ezekben a gyárakban, a depresszió és az öngyilkosság pedig a mindennapok részévé. „Minden évben meghal valaki, és ezt teljesen természetesnek veszik” - jelenti ki Xu a könyvben, utalva rá, hogy az épületek köré kivont hálók semmit sem érnek.
Nem csoda, ha egy évnél tovább senki nem bírja az üzemben, és inkább felmond. Egy átlagos munkás naponta 1700 iPhone-t szerel össze, de még az olyan bonyolultabb munkák esetében is, mint a chip elhelyezése, legalább 600-700 készülék megy végig egy ember keze alatt. Igencsak fárasztó munka, amiért cserébe a fizetés sem kielégítő: a Daily Mail cikke szerint egy dolgozó 2020 jüant, azaz 79500 forintot keres. Összehasonlításképpen az iPhone X ára 380 ezer forint, de a régebbi szériás iPhone is még 160 ezer forintot kóstál.
Így fest egy munkásszálló az iPhone-gyárban
Mindennek tetejébe az alkalmazottaknak az ingyenesnek hirdetett munkásszálló rezsijét is fizetniük kell, ahol az előírásokkal szemben nem nyolcan, hanem tizenketten zsúfolódnak össze, és a mindennapos megaláztatást is el kell viselni: ha valamit rosszul csinálsz, nem azonnal, hanem egy külön értekezleten, mindenki szeme előtt szégyenít meg a főnökség.
Hogy lehet, hogy az elkeserítő körülmények és a továbbra is folytatódó öngyilkosságok ellenére mégsem történik semmi lépés a külvilág részéről? Valószínűleg azért, amiért a világ és a fejlődő országok nagy konfliktusait sem lehet egyik napról a másikra megoldani: egyszerűen túlságosan átszőtt a rendszer, és az sem feltétlenül megoldás, ha holnaptól nem vesz senki iPhone-t, mert csak tömegek veszítenék el az állásukat.
És a beszámolók, valamint az extraszigorú védelem ellenére bizonyíték sem sok akad. Bár a telepen tett látogatása alkalmával sok hiányosságot fedezett fel Merchant, de többségében olyanokat, amelyeket egy nyugati gyár esetében is kifogásolhatna a szabályzat: rozsdás eszközöket, védőfelszerelés nélkül dolgozó építőmunkásokat, de véres kezű gyerekmunkásokat egyet se. A riporter helyszíni fotói ugyanakkor beszédesek: soha, senki nem mosolyog rajtuk.
