– Egy alkotóműhely vezetéséig általában két út vezet: a szakmai lépcsőfokok megmászása vagy egy gyerekkori álom beteljesítése. A te esetedre melyik verzió igaz?
– Utóbbi, a gyerekkori álom megvalósítása. Három évesen már balettoztam, de nem is nagyon volt más választásom. Nagyon mozgékony alkat voltam, így anyu elvitt egy balett órára, ahol a balettmester kiválasztott – akkor még úgy működött, hogy be kellett állni a mesterek elé, és ők megmondták, ki az alkalmas alkat. Onnantól kezdve aztán nem volt megállás, mindent erre építettem fel, minden egyes iskolát azért végeztem el, hogy taníthassak. Anyunak azt mondtam anno, hogy olyan óvó néni szeretnék lenni, aki gyerekeknek tanít táncot. És tulajdonképpen az is lettem, mert az alap végzettségem óvónő – 20 évvel ezelőtt még ez is kellett ahhoz, hogy táncpedagógus lehessek.
– Három évesen tehát már ennyire határozott elképzeléseid voltak a jövőt illetően?
– Így van, bár hogy majd modern táncot fogok tanítani, az csak később derült ki. Amikor elkezdtem a balettet, itt Veszprémben még elég szűkek voltak a lehetőségek: ezen kívül csak néptáncot és ritmikus sportgimnasztikát lehetett tanulni, a baletthez nyilván utóbbi állt közelebb. Amikor abból kiöregedtem, elkezdtem jazztáncolni is Szilágyiné Katona Olga néninél. Ha ő nem fedez fel 16 évesen, és nem küld el Pestre, hogy ezzel kezdjek valamit, nem jövök rá, hogy tanítani szeretném a modern táncot.
Egyébként nagy szerencsém volt, mert apukám is nagyon támogatott, és voltak olyan évek, amikor egyáltalán nem kellett dolgoznom, csak a tánccal foglalkozhattam. Budapesten három helyen táncoltam, mindhármon ösztöndíjjal, és Veszprémben is. A kortárs tánc kiemelkedő alakjának, Zákány Magdolnának a táncműhelyéből érkezett egy tánctanár, Kovács Andrea, ő korrepetált minket jazzből, majd balettre, kortárs táncra oktatott, végül minden óráján ott voltunk. Négyen alapítottunk is egy tánccsoportot, és fellépéséket vállaltunk pénzért. 1997-ben aztán a sors úgy hozta, hogy Andi visszatért Pestre, és az összes csoportját rám hagyta. Akkor kezdtem el tanítani, miközben folyamatosan képeztem magamat is, hogy meglegyen a megfelelő végzettségem. De az élet mindig úgy hozta, hogy mire az egyik pedagógusképzőt befejeztem, született egy törvény, ami mást írt elő, úgyhogy mire a Táncművészetire eljutottam, már besokalltam, és azt mondtam, inkább szülök egy gyereket. Három hét múlva terhes voltam. Alig egy hónappal a fiam születése után végül felvettek a Táncművészetire, s ott kaptam azt a tanácsot, hogy Graham-technikával foglalkozzak.
– Mit gondolsz, ha a szüleid nem támogatják, akkor is a tánccal foglalkoznál? Egyébként volt valamilyen művészeti előzménye annak, hogy téged táncos pályára küldtek?
– Hiszek abban, hogy mindenkinek megvan a dolga az életben, nekem a táncpedagógusi munka az. Nem a táncosi, mert arra az ízületeim nem alkalmasak.
Apukámé egyébként zenész család, innen a ritmusérzékem is. Anyukám is elég jól táncol, ám neki mégsem ez volt a dolga, de valószínűleg innen ered az érdeklődésem. Azért vihetett el balettra, s mert nem is bírt velem, annyira aktív voltam.
– Ilyen előzmények után mennyire volt nehéz elindítani a táncműhelyet?
– Mivel Andi önmagában átadott nekem egy csoportot, ezért nem jelentett nehézséget az indulás. Imádtuk őt, de akkoriban már egy kicsit fásult volt, ami teljesen természetes, mert ha nem tudsz minden nap örülni az apró kis finomságoknak, akkor ez megtörténhet. Én még fiatal voltam, más módszert alkalmaztam, persze, hogy felfrissülésnek érezték a váltást a tanítványaim, ahogy azt később jelezte is az egyik barátnőm. Persze az is segített, hogy amikor ’99-ben ide jöttünk a HEMO-ba, nagy hátszelünk volt, a HEMO hivatalos táncműhelyeként tudtunk működni. Kezdetben ugyan nem jósoltak nekünk nagy jövőt, mert a táncot általában évekig csinálod, mire eredményt érsz el, de mi a második évben olyan sikeres évzáró műsort adtunk, ami bizonyította, hogy ez mégis működni fog. Ma azt látom, sokkal nehezebb helyzetben van a táncműhely. Eltelt több mint 16 év, sokan elmentek, ahogy az évek múlásával természetszerűen mások lettek a prioritások. Egy friss magot kell kitermelni, amennyire lehet, megpróbálom a műhelyt alulról táplálni.
– Kik teszik ki a táncműhely magját?
– Nekem a munkahelyem Várpalotán van, a Képesség- és Tehetségfejlesztő Magániskolában, emellett oktatok óvodásokat, kisiskolásokat balettre, éppen azért, hogy bekerülhessenek a művészeti iskolába. A kicsit idősebbeknek tartok modern tánc órákat, a műhely életében pedig azok vesznek részt, akik már betöltötték a 22 éves kort és kikerültek a művészeti iskolából, vagy éppen más városokban kezdtek táncolni, de az ide költözés után is szeretnék folytatni a tréninget.
– A szavaid alapján számodra a tánc nemcsak megélhetési forma, hanem önkifejezés, önmegvalósítás is.
– A tánc mindig önkifejezés. Onnantól kezdve, hogy bemegyünk a terembe, egészen addig, amíg el nem köszönünk, átminősülünk egy teljesen más szintre, mintha egy másik dimenzióba kerülnél. Olyan ez, mint a drog, amit ha nem kapsz meg, piszok nehéz – hát nekünk ilyen a nyár. De legalább ennyire igaz más művészeti ágakra is. Ezért is szeretem összekötni őket. Imádom az élőzenét, nem egyszer dolgoztam csellóra, zongorára, de szándékomban áll ezt akár egy festménykiállítással összekötni – az felejthetetlen élmény lenne.
– Lényegében tehát a tánc felszabadító ereje fogott meg?
– Így van. Amikor táncolok, megszűnik a világ. Olyankor a rosszat is elfelejtem: így volt, amikor apukám megbetegedett. Brutális napom volt, de arra a két órára, amikor bejöttem oktatni, kikapcsoltam, mert a tánc gyógyít is.
– Több mint 16 éve működik a táncműhely. Mennyire formált át ez az időszak?
– Minden nap tanulok. Olyan kérdések merülnek fel sokszor az órákon, amire én magam sem tudom a választ, mert az ösztöneimre hallgatok, de ilyenkor mégis kénytelen vagyok elgondolkodni rajtuk. Rengetegszer a tanítványaim adnak választ egy-egy ötlet megoldására. De leginkább a hibákat szeretem, mert abból születnek a legjobb ötletek, vagy amikor a magánélet összefűződik a tánccal – legutóbb például egy paranoia elhatalmasodására húztunk fel egy jórészt improvizatív táncot.
– Ha szeretné valaki megtekinteni az előadásaitokat, hol ér utol benneteket?
– Általában improvizatív jellegű programokon szoktunk fellépni, egyre inkább ezek vonzanak. Poller Imi, az ITTMOST Egyesület elnöke szokott segíteni ebben, de többször léptünk fel már a Fricskában is, gyakran dolgozunk együtt Dj Zölddel, Gecs Mónival, táncoltunk Baranyai Máté kortárs költő irodalmi felolvasóestjén és Baumann Béla fotókiállításán, egy alkalommal a Dubniczay-palotában és a nádasdladányi kastélyban szintén Imiékkel – az gyönyörű volt. Egy alkalommal pedig Sós Gergő látogatott el hozzánk, hogy készítsen néhány mozdulatról egy-egy skiccet, amiket aztán mi eltáncoltunk. Szeretnék egy street dance jellegű előadást is létrehozni, egy kiállítással összekötött 360 °-os performanszt az Agórában vagy akár egy fellépést a Mendelssohn Kamarazenekarral. Ehhez persze támogatók kellenek és marketing, ami bevallom, nem az én asztalom.
Azt viszont megtanultam az évek alatt, hogy nem kell mindenhol jelen lennünk, mert az nekünk is rettenetesen fárasztó, másrészt a modern tánc nem is való mindenhova. Egy modern táncos soha nem szórakoztat, azt vérkomolyan kell venni. Számomra ez az igazi táncművészet, egy olyan színházi műfaj, ami nem a mosolygásról szól, hanem arról, hogy az érzelmeinkre hasson.
